Tényleg. Megvan a borkészítés Szent Grálja. Sőt-sőt: a magyar rozé lehet a hiányzó láncszem a nyugati borkereskedelemben. Azt mondjátok, ekkora nagyotmondással még nem találkoztatok?
Én sem. Húsz éve olvasgatok híreket és közleményeket a magyar borok nemzetközi sikereiről, úgyhogy edzett vagyok ebből a szempontból. Abban nem találok már semmi különöset, ha egy – akár nagyon, akár kevésbé jegyzett – borversenyen szerzett ezüstéremről azzal küldenek anyagot, hogy a szóban forgó bor lett a második legjobb a világon. Hiszen menet közben megtanultam, hogy ezeken a rendezvényeken akár a mezőny negyede-harmada is kaphat aranyat, az ezüst tehát sokszor a középmezőnyt vagy annak elejét jelenti – és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az igazán jegyzett birtokok soha nem versenyeztetnek semmit.
De ez a Szent Grál és ez a hiányzó láncszem új minőség.
Annyi történt ugyanis, hogy egy úgynevezett szakértői rozékóstolón – amit tényleg egy komoly és ismert ember, bizonyos Elizabeth Gabay Master of Wine szervezett – holtversenyben második lett az alföldi Koch Pincészet egyik bora. Ez egyébként igazán szép dolog, még úgy is, hogy az anyagból nem derül ki, hány bort kóstoltak a szuperszájú mesterítészek.
Mindenesetre ennyiből sikerült levonni és megfogalmazni például ezt:
Régóta foglalkoztatja a boros szakmát, hogyan lehet férfias italt faragni a rozéból: a testesebb vörösborhoz szokott nyugat-európai fogyasztók ugyanis túlzottan nőiesnek találták eddig ezt az italt. A minap azonban – miután provence-i és olasz rozékat utasított maga mögé egy magyar kékfrankos rozé a neves francia bortermelők és amerikai szakírók által elnökölt vakteszten – a szervező Master of Wine szerint megtalálhatták a kulcsot: a magyar rozék meghódíthatják a könnyebb nyári boroknak még ellenálló vörösborpárti nyugati borisszák szívét.
Valamint összerakni egy ilyen bekezdést:
Amint azt a szervező Elizabeth Gabay elmondta, az összes résztvevő lelkesedett a hajós-bajai Koch kékfrankos rozé szép, nyári gyümölcsös ízeiért, a frissességéért és a jó egyensúlyért, miközben egyetértettek abban, hogy az nem hasonlít a provence-i rozékra. A szakember szerint, az ilyen jellegű – és előnyös árú – rozéknak biztos piacuk lehet Nyugat-Európában is. A magyar piacot jól ismerő Master of Wine úgy véli, hogy bár Magyarországon a borfogyasztók fele szinte csak rozét iszik, addig a kontinens nyugati felén még sokan ódzkodnak ettől a borfajtától, és ragaszkodnak a vörösborhoz. Gabay szerint azonban ez elsősorban annak tulajdonítható, hogy a piac a „gyengéd”, lágy rozékhoz szokott, míg a magyar rozék erényei közé éppen hogy a nagyobb test, a ropogós gyümölcsösség és a magasabb savtartalom tartozik. A vörösborhoz szokott fogyasztók ezért a magyar rozék segítségével könnyebben „megtéríthetők” a rozéivásra.
Hát azt majd megnézem jól, amint a magyar rozé szétrobbantja a globális vörösborpiacot.
A magyarok egyébként tényleg annyi rozét isznak újabban, hogy csoda, hogy bele nem gebednek. A jelek szerint ehhez sem értek, hiszen már legalább tíz éve azt hittem, hogy túl vagyunk a műfajban a csúcson, oszt egyáltalán nem, őrületes a növekedés évről évre.
Van is tippem, hogy miért, de ebbe most nem szeretnék belebonyolódni.
A Koch Pincészetre visszatérve: ez a korábbi élményeim alapján általam nem különösebben kedvelt borászat igen intenzíven nyomul az utóbbi időben, ez azonban eddig nem hozott lázba. A nagyotmondó közlemények magasabb értelmét bizonyítja ugyanakkor, hogy annyi ignore után most posztot írtam róluk, sőt az is lehet, hogy ezt a rozét is megkóstolom. Vagyis végső soron elérték a céljukat – akkor is, ha kinevettem őket –, így kell ezt csinálni ezek szerint.