Kiállítás nyílt a Bálnában a zsidók szerepéről a magyar futball második világháborúig tartó, dicsőséges korszakában, én pedig ott voltam a megnyitón.
Kiállítás nyílt a Bálnában a zsidók szerepéről a magyar futball második világháborúig tartó, dicsőséges korszakában, én pedig ott voltam a megnyitón.
Fischer – Szendrő, Sternberg – Kertész II, Guttmann, Blum – Braun, Molnár, Nikolsburger, Eisenhoffer, Weisz. Ez a csapat így sosem állt össze, nem is pont egyszerre voltak aktív futballisták, de elvileg nézhetett volna ki egyszer így is a magyar válogatott összeállítása.
A fentiek ugyanis mind válogatott futballisták voltak, sőt, Kertész II Vilmos, Molnár György vagy Braun “Csibi” valódi sztárnak számítottak, Sternberg László pedig a magyar csapat kapitánya volt az 1934-es világbajnokságon.
A közös bennük, hogy mind zsidók voltak, és a Magyar zsidó labdarúgók, edzők és az elit futball c. kiállításra állítottak össze belőlük egy csapatot. Bár a fentiek többségéről lehetett tudni, hogy zsidók voltak – leginkább abból, hogy sokuk játszott deklaráltan zsidó klubokban is, mint a Hakoah Wien vagy a Makkabi Brno –, a zsidók szerepe a magyar fociban sokáig tabu volt itthon: nagyjából annyit lehetett tudni erről, hogy az MTK volt a zsidó csapat, és kész.
Pedig a második világháború előtti Magyarországon egyáltalán nem volt ritka a zsidó szerepvállalás a fociban, játékosként, edzőként vagy klubvezetőként, és az összes budapesti csapatban volt szerepük, így az Újpestben vagy a Fradiban is, úgyhogy a vészkorszak nem csak az MTK-t érintette, sőt.
A kiállítás végigveszi a fentieket, de a legérdekesebb és még mindig alig feldolgozott része kétségtelenül a külföldön sikerrel dolgozó magyar zsidó edzők története. A két világháború között rengeteg magyar edző próbált szerencsét külföldön (természetesen nemcsak zsidók), és túlzás nélkül a modern foci kialakulásában is komoly szerepük volt.
Jellemző, hogy sokan egy angol szerző, Jonathan Wilson Futballforradalmak című könyvéből ismerték meg egyikük-másikuk jelentőségét, így például én sem nagyon olvastam korábban a Brazíliában dolgozó Kürschner Izidor, a korszak egyik legsikeresebb olaszországi edzőjeként működő Weisz Árpád, valamint az argentin és uruguayi csapatoknál edzősködő Hirschl Imre nagy hatású tevékenységéről. A Torino legendás csapatánál dolgozó és repülőgép-katasztrófában a teljes csapattal együtt életét vesztő Erbstein Ernőről pedig szintén keveset hallani itthon, miközben angolul már könyv jelent meg róla.
Még minden idők legsikeresebb magyar edzője, Guttmann Béla is leginkább csak a Guttmann-átok miatt kerül szóba itthon, és nem azért, mert a csapatai kétszer nyertek BEK-et, háromszor portugál és egyszer olasz bajnokságot, a két magyar bajnoki címről nem beszélve. (Róla nemsokára megjelenik egy életrajz az Akadémiai Kiadónál.)
Most a kiállítás főleg három ilyen edző, Guttmann, Weisz és a Real Madrid első bajnokságát nyerő Hertzka Lipót triójára koncentrál: utóbbiról például annyira kevés dolgot tudni, hogy a kiállítás anyagát összeállító Szegedi Péter szerint még a születési idejét sem volt könnyű kideríteni (a Wikipediában a valósnál 11 évvel későbbi dátum szerepel).
Ők mind-mind segítettek az ún. Duna-menti iskola meghatározóvá válásában, amelyhez több nemzetiség is hozzátette a magáét: az egész iskola atyjaként tisztelt angol Jimmy Hogantól kezdve osztrák, cseh és magyar edzőkig, akik között szép számmal voltak zsidó származásúak is. Aztán a háború után Bukovi Márton és Sebes Gusztáv erre az örökségre támaszkodva forradalmasították a labdarúgást, ami már egy másik történet, de ebből is látszik, semmi sem történik előzmények nélkül.
A kiállítás is megáll 1945-nél: utána egyrészt az ismert okok miatt jóval kevesebb zsidó maradt a futballunkban, másrészt az már egy sokkal jobban dokumentált korszak is, miközben a 20-as, 30-as éveket még sokan most is leginkább a Régi idők focija c. film alapján ítélik meg, pedig az már a magyar labdarúgás sikerkorszaka volt.
Ez a kiállítás nemcsak erre emlékeztet, hanem arra is, hogy milyen sokfélék voltunk a nemzetállami keretek között is: a korszak legnagyobb, az országnak rengeteg dicsőséget szerző sztárjai közül Schlosser, Schaffer, Orth, Toldi svábok voltak, Sárosi doktor Stefancsicsról magyarosított, és hozzátették a magukét a zsidók is, akikről pedig Henry Ford is megmondta A nemzetközi zsidó című könyvében: “A zsidók nem sportemberek.”
Futballmágusok és labdazsonglőrök itthon és a nagyvilágban, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike) és az MTK szervezésében.
A fenti fotót én csináltam, a háttérben éppen Deutsch Tamás nyilatkozik.