Az öntörvényű svéd elektropop-duó még lenyomja a turnéját, aztán nincs tovább. Mivel azonban a Knife lényege a folyamatos lázadás, ideje volt, hogy saját maga ellen is fellázadjon egyszer.
Az énekesnő Karin Dreijer és öccse, Olof a kilencvenes évek legvégén indultak, és úgy jutottak el a viszonylag ártalmatlan szintipoptól a radikálisan formabontó és provokatív tavalyi lemezig, ahogy kb. honfitársuk, a filmrendező Lukas Moodysson.
A Knife-ot mindig is titokzatosság övezte, nagyon ritkán koncertezett, interjúkat se nagyon adtak, és inkább konceptuális művészekként viselkedtek, nem pedig úgy, mint egy popzenekar. Legutolsó lemezük, a tavalyi Shaking the Habitual a radikális feminizmus jegyében fogant, cserébe felerészt nagyjából hallgathatatlan volt. És ezután már nem is nagyon volt hová tovább.
A Knife öntörvényűsége ellenére is elég komoly népszerűségre tett szert az évek folyamán – ebben nagy szerepet játszott, hogy José González feldolgozta a Heartbeats c. számukat, és ez bekerült egy sikeres reklámba is. Szerintem a csúcs a 2006-os Silent Shout lemez volt, ott még a popzene határain belül maradva sikerült egy nagyon sajátos hangzásvilágú és jó albumot összehozni.
Az együttes még novemberig turnézik, de azt a tagok nem árulták el, hogy mit csinálnak utána. Karin Dreijer még öt éve Fever Ray néven kiadott egy sikeres szólólemezt, úgyhogy talán Dreijerék külön-külön is működőképesek lesznek a jövőben is.