Budapest tele van rejtett kincsekkel. Észak-Buda egyik legsűrűbb susnyásának mélyén például titokzatos, gyűrű alakú tó található. Vajon van-e benne élet? Mármint a nyilvánvalóan jelen lévő Idegen életformákon kívül? Hétfőn délután megnéztük.
Budapest tele van rejtett kincsekkel. Észak-Buda egyik legsűrűbb susnyásának mélyén például titokzatos, gyűrű alakú tó található. Vajon van-e benne élet? Mármint a nyilvánvalóan jelen lévő Idegen életformákon kívül? Hétfőn délután megnéztük.
Erre az expedícióra speciálisan igaz volt, hogy az Út fontosabb, mint maga a Cél. Különösen azért, mert odafelé menet expedíciós társam, Bodi egy kínai gyártmányú robbanómotoros biciklin rázkódott mellettem. Eddig azt hittem, a fű az a dolog, amitől automatikusan vigyorogni kezd bárki. Most már tudom, hogy a drogok zavartak meg, mert a helyes válasz a motoros bickli. Ha pont ki vagy bukva, hogy a magyarok milyen sótlan, savanyú, irigy népség, szerezz kölcsönbe egy ilyen bringát öt perce, menj ki vele az utcára, és meglátod, hogy a honfitársainkból nem veszett ki a jókedv, a legmorcosabból is könnyen kicsaloghatható a tátott szájjal, ujjal mutogató kisgyermek.
A célunk a Római part és Csillaghegy város felőli széle között elterülő csodás mocsárvidék volt, ahol patak vált csatornát, tavat, lápot, tanyát és hajléktalanfalut.
Nem először járok itt: Bodi régebben mesélt a helyről, és idén januárban elmentem megnézni. B. akkor nem tudott eljönni, ezért a távolból adott útba igazítást.
Az X utca végénél bemész az ösvényen, aztán addig követed a legszélesebb csapást, míg el nem érsz a kotonig, ott jobbra, aztán ha meglátod a pedálos műanyag Porschét, meg is érkeztél.”
Egzakt útba igazítás volt, de szó mi szó, volt bennem némi félsz, amikor nekivágtam. Komolyan mondom, életemben nem fogadtam ekkora örömmel egy fatörzsről lelógó, folyadékkal félig teli kotont. Majdnem meg is öleltem, csak sietni kellett, meg ott volt Petrány kolléga is, így csak rákacsintottam, hogy 50 méterrel arrébb megtaláljam a Porschét, mögötte meg a tavat.
A tó első blikkre úgy néz ki, mint valami holtág, csak kapásból feltűnik, hogy milyen merész ívben kanyarodik, és hogy milyen szép szabályosan meredek a partvonala.
Némi kommandózás a sűrű bozótban, és kiderül, hogy a víz annyira kanyarodik, hogy valójában gyűrű alakú. Vagyis majdnem komplett gyűrű, pár méter híján, ahol száraz lábbal juthatunk be a közepét elfoglaló, szabályos kerek szigetre.
Így néz ki a Gyűrű a Google Earthön:
Az első bozóttúra közben egyes helyeken romnak kinéző beton- és kődarabokat találtunk, mintha valami épület alapjai lettek volna. Aztán Bodi valami helytörténésztől megtudta, hogy sok-sok évtizeddel ezelőtt itt bolgárkertészet működött, és ez volt az öntözéshez használt tavuk, ami várárokszerűen vette körül a főépületet. Mivel igazi mocsárban járunk, az árok nemhogy nem száradt ki az évtizedek alatt, hanem egészen horgászvíz kinézetű maradt.
Csakhogy akkor, a fenékig letisztult téli vízben nem láttam benne életet, a part néhány kitaposott pontja viszont horgászokról árulkodott. Ezért is tértünk vissza most, jó időben.
Picit szomorú voltam, hogy a koton eltűnt, a műanyag autó viszont ott várt a közben jócskán besűrűsödött bokrok között. A víz remekül nézett ki, olyan sötétes-átlátszóan, mint valami zalai tőzegtó. Bodi izgalmában máris gyűrűzéseket látott, de én molnárkákra gyanakodtam.
Sejtettük, hogy nem lesz könnyű peca, a biztonság kedvéért a normális botok mellé betettünk a zsákba két egészen rövid, snecizéshez való spiccbotot is. A helyszínen körülnézve csak az egyik minibotot vettük elő, Bodi megelégedett a bokorban álldogálással, nekem jutott a kardozás az ágak között.
Először egészen halottnak tűnt a víz, de pár perc múlva mintha valami megmozdult volna. Ledermedve néztem, ahogy egy száz halból álló csapat úszik el keresztbe előttünk. Nem voltak nagyok, de ebihalak sem: ha éheztünk volna, simán megpucolom őket. Így föntről ezüstkárásznak néztem a csapatot. Két szem csontkukac volt a csali, de ez láthatólag megrémítette őket, így Bodi tanácsára egy szemre váltottam. Nemsokára elmerült az úszó, én meg eufórikus állapotban emeltem ki a bizonyító példányt. Halat fogtunk a Bolgár Ufógyűrűből! Mondjuk nem ezüstkárászt, hanem vörös szárnyú keszeget, méghozzá szépen színezett példányt. (A sötét vízben élők általában ilyenek.)
Mint látható, Bodi annyira ragaszkodott a horgászhagyományokhoz, hogy előírásos “minden éles, csak a zsákmány defókuszált” stílusú trófeafotót készített róla.
A keszegek nagyon óvatosak voltak, ezért most a kereső dobások helyett egy helyben hagytam a csalit. Szép lassú merítésre vágtam be, hogy az elsőnél majdnem kétszer nagyobb példány essen le félúton a horogról.
Kicsit még próbálkoztam, aztán indultunk, mert ez csak felmérő peca volt, hogy visszatérjünk-e majd etetőanyaggal, rendes cuccokkal. Hát visszajövünk simán, mert itt bármi is élhet. Micsoda élmény lenne rendesebb halat fogni a rég meghalt bolgárok mesterien kiásott öntözőtavából!
A kalandot a Csillaghegyi HÉV-megálló méltán híres kocsmájában elemeztük ki. És odafelé menet én mehettem Bodi csodagépével! Most már tudom, hogy a Dongó-motoros bringa a legnagyszerűbb kedélyjavító a világon. Nem mintha bánatos lettem volna előtte, de egy őrülten berregő és rázkódó bringán pöfögni tényleg a legviccesebb érzés.
Kocsmázás közben pedig megbeszéltük a következő bevetéseket, így nemsokára jön a Cink “Kocsmák a Dunán” sorozata a víz felől megközelíthető fővárosi vendéglátóhelyekről, és be fogunk szökni egy gyártelepre is, aminek a közepén egy titkos tóban állítólag óriási halak élnek. Oda már Goprót is viszünk. Jól indul ez a nyár is!