Ez volt az első gondolatom, mikor vasárnap este megpróbáltuk megközelíteni az alcsútdobozi arborétumot. Aztán a második és a harmadik is ez volt még, de utána minden a helyére került.
Ez volt az első gondolatom, mikor vasárnap este megpróbáltuk megközelíteni az alcsútdobozi arborétumot. Aztán a második és a harmadik is ez volt még, de utána minden a helyére került.
Mint arról tőlünk is értesülhettetek róla – és bizonyára máshonnan is –, ezekben a napokban nagy pörgésbe bonyolódtak az alcsútdobozi szentjánosbogarak. Múlt hét elején kezdtek rajzani, a szezon két hétig tart, és vezetett túrán lehet megnézni a csodát az arborétumban. Az a hely eleve menő, tavaly NAK kolléga csinált nekünk és nektek is szép riportot róla.
Máskor persze csak napközben lehet őt megnézni, ilyenkor viszont este, sötétedéskor indul a buli. Amint láttam, hogy van most ez, el is kezdtünk tervezni és szervezni, nagyon bírjuk ugyanis a szentjánosbogarakat családilag. Ez még onnan ered, hogy egyszer régen – kilenc évvel ezelőtt – Toscanában nyaraltunk, a dombok és ligetek sűrűjében volt a ház és a kert, ahol laktunk, és annyi volt ezekből a kis világító izékből, mint a nyű. Ott repkedtek körülöttünk ezerrel a napközbeni kánikula utáni esti hűvösségben, és világítottak nekünk a szuper vörösborok mellé.
A lényeg, hogy a hét folyamán többször is szerettem volna felhívni a helyet a megadott vonalas telefonszámon, de hiába, nem vették fel, nem sikerült összeköttetést teremtenem. Csak úgy pedig nem akartunk nekivágni, mert hátha nincs is semmi, potyára meg mi értelme elautózni oda és vissza. Ki tudja, érdekel-e az ilyen bárkit is rajtunk kívül, okoskodtunk.
De aztán vasárnap eleve úton voltunk különböző okokból, egye fene, teszünk egy kerülőt, döntöttük el. Hát mikor így elkezdtünk közeledni, akkor már láttuk, hogy program, az lesz.
Ma délelőtt cseteltem Szilyvel, aztán kérdeztem, mit gondolsz, hányan lehettünk bogárnézőben este. Hárman? – kérdezett vissza. Haha, válaszoltam, minimum kétezren.
De tényleg. Tényleg minimum annyian. 2000-en.
Már eleve durva volt, amilyen vonulást csaptak az emberek a falu irányából – tömöttebb és hosszabb sorokban caplattak a cél felé, mint a menekültek Magyarkanizsa és Horgos között –, aztán leparkolni sem bírtunk könnyedén, a bejárattól úgy 300-400 méterrel tudtunk megállapodni végül. De ezeket látjátok a fényképeken, nem tudom, átjön-e.
Ekkor jött az, amit a címben is írok. Meg ami a pillantásomon is látszik. Mi tagadás, mizantróp típus vagyok ilyen és hasonló helyzetekben, például szinte teljesen kizárt, hogy a múzeumok éjszakáján menjek múzeumba, és moziban is mindig hátra-szélére veszek jegyet, sose a közép közepébe. Hogy fogok én ezekkel végigvonulni? – sikoltottam fel némán. De ha már ott voltunk, mégiscsak azt mondtam, nyugalom, szedd össze magad, légy férfi, nincs mit tenni.
Mondták a szervezők-vezetők, hogy oszoljunk négy csoportra, és ha meglátjuk az első bogarat, ne torpanjunk meg, mert egymásra torlódunk, és úgyis fogunk még több bogarat látni, ezenkívül ne világítsunk és főképp ne vakuzzunk, mert az az embereknek és a bogaraknak sem esik jól.
Erre is kíváncsi leszek, morogtam, és elindultunk.
Hogy szépen és kulturáltan végigmasírozzunk a megfelelő ösvényeken, és egy idő után feltűnjön az első rovar, majd a második, a harmadik, a tizedik, a századik és így tovább. Nem tudom, hány bogár menekült el fejvesztve még a környékről is, vagy hogy mennyit láttunk volna, ha nem tömeg vagyunk, hanem csak kisebb kompánia, de hoppon így sem maradtunk. És szép fényesek voltak a bogarak, világos színűek. A család azt állította, hogy a toscanaiak annak idején sárgábban világítottak, nem emlékszem, mondtam, de ezek bizonyára ledesek akkor, haha.
A fényképeken ez nyilván nem látszik, mert a fényképeken ilyen kis zöld csíkokat húztak csak a delikvensek. Olyan fényképet sajnos a gyerek sem tudott csinálni – nemhogy én –, amin annyira látványosan tesznek-vesznek, mint a fentebb linkelt múltkori előzetesben. Vagy a valóságban.
Mert a valóságban most is sok-sok kis pontocska voltak a bokrok között és a réteken, röpködtek jobbra-balra és minden irányba, táncikáltak ügyesen, tisztára a karácsonyfa jutott eszembe.
Noha az nem is táncikál.
Az emberek meg nem vakuztak és nem világítottak, és nem is csapkodtak vagy tapostak, hanem vigyáztak rájuk, a végére kis híján megszerettem őket is. De még idejében észbe kaptam.
Azt is mondták egyébként a szervezők-vezetők, hogy szombaton megdőlt a látogatószámrekord, ami aztán vasárnap – a mi közreműködésünkkel is – megint csak megdőlt.
Gondoltátok volna, hogy ennyire érdeklik a magyar embereket a szentjánosbogarak? Szily nem gondolta volna, meg én sem gondoltam volna. Azt viszont gondoltam, hogy ma megkérdem az arborétumot, hogy mióta van ekkora hype, meg hogy milyenek a konkrét számok, meg hogy ilyen tömeg van-e hétközben is, meg hogy meddig érdemes még kinézni oda, de – biztos kitaláltátok már – nem vették fel a telefont. Pedig már egy mobilszámom is van, és azt sem.
