Elgondolkodtam, néha előfordul. Tegnap este reblogoltam egy rövid posztban TGM ukrán-orosz-európai-amerikai kirohanását, és igazán érdekesnek találom a kommenteket alatta.
Elgondolkodtam, néha előfordul. Tegnap este reblogoltam egy rövid posztban TGM ukrán-orosz-európai-amerikai kirohanását, és igazán érdekesnek találom a kommenteket alatta.
Az érdekes szó szerint értendő, nem eufemizálok-maszatolok. Abból a szempontból, hogy állításai és tévedései miatt egymáshoz képest máskor szögesen ellentétes álláspontok mentén érvelgető törzsolvasók aprították szénné egyformán a marxista publicistát. Az egyik, mert Ukrajnát és a Nyugatot, a másik, mert Oroszországot ütötte-verte. Azok, akik menőnek találták az írást, kevesen voltak, vagy ha mégis többen, nem nagyon szóltak.
Ne értsetek félre, nem akarok belekötni senkibe, nem vagyok olyan, csak érdeklődni szeretnék. Mindjárt kiderül, hogy mi iránt. És különben is, TGM-re – vagy bárki másra – lövöldözni teljesen rendben lévő dolog. Hiszen pont hogy ő maga sem tesz mást. Ugyanúgy troll, mint szinte mindenki, akire ebben a műfajban – nevezzük az egyszerűség kedvéért politikai-közéleti publicisztikának – oda szokás figyelni. Egy hevenyészett névsort is idekenek: a Tóta W. Árpádtól Bede Mártonon át Bayer Zsoltig terjedő ívről beszélek – és persze nem a Várkonyi Tiborokról meg Stefka Istvánokról. Meg nem is a nemmegmondó/elemző típusokról, róluk tán majd máskor írnék.
Minden jobbfajta alkotónak megvannak a maga módszerei és a maga stílusa – hogy ezenfelül pluszban kinek milyen színvonalú és mélységű a tudása, az szinte mindegy. A lényeg, hogy átütő erő legyen a szövegekben, amikkel vagy az olvasó egyetértését, vagy a gyűlöletét ki lehet vívni. Langyosnak maradni, egyrészt-másrésztozni nem szabad – de legalábbis nem szerencsés.
Az olvasó azt szereti szeretni – arról beszél a barátaival, azt osztja meg –, amit ő is gondol, csak nem sikerül neki frappánsan megfogalmazni. Mivel kész világképe van – amennyiben érdeklődik a politika és a közélet iránt, akkor jellemzően van –, nem is történhetne másként.
Én azonban szerintem mégsem így olvasok. Egyrészt azért, mert elveszett a világnézetem. Másrészt engem nem a szöveg tartalma, hanem a minősége érdekel. Megyesi Gusztávon, Váncsa Istvánon és Esterházy Péteren nőttem fel a 90-es évek elején – a későbbi/fiatalabb kedvenceimről nem beszélnék, el ne bízzák magukat –, és nem azért olvastam, olvasok ilyesmit, hogy erőt merítsek belőle, jól is néznénk ki, hanem azért, hogy szórakozzam.
Hogy hol marad ezenközben az igazság? Ki tudja?
TGM-en az utóbbi időben igazán jól szórakozom. Ő is egyszerűsít, harsog és provokál – de én azért bírom, mert mindezt sziporkázó, élvezetes, jól olvasható magyar nyelven teszi.
Van még egy fontos momentum itt. Kell, hogy a fentebb kifejtettekkel kissé ellenkező módon legyen egy szövegben olyasmi is, amire még nem gondoltam. Jó, ha van, amire igen, de ha olyan is, amire nem, még jobb. Ezeket keresem – és nem a hülyeségeket, butaságokat, tévedéseket. Nem gond, ha a pohár nincs tele, elég, ha egyáltalán van benne valami. A konkrét TGM-írásban pl. ilyen szál a kommunista bürokraták által meghúzott határok szála. Kézenfekvő, nyilván, mégsem merengtem el soha efölött. Vagy a Belzebub és a Sátán dilemma. Ha van néhány ilyen és hasonló, az nekem elég.
De a legfontosabb mégis az, hogy ne a leckét mondja fel újra és újra valaki – bármelyik oldalról is legyen szó, és bármelyik generációról, a legfiatalabbak nem kis részét is beleértve sajnos –, amit tényleg az unalom legrettenetesebb unalmáig menően ismerek már.
Hát én így. Na és ti – hogy olvastok?