Három évvel ezelőtt írtam egy ilyen személyes hangvételű szöveget az Indexre, hogy volt-e konkrét kiváltó oka, arra már nem emlékszem. Ma, hogy benyújtotta a kormány az újabb devizahiteles pakkot – ennek értelmében pénz állhat a házhoz nemsokára –, eszembe jutott.
Három évvel ezelőtt írtam egy ilyen személyes hangvételű szöveget az Indexre, hogy volt-e konkrét kiváltó oka, arra már nem emlékszem. Ma, hogy benyújtotta a kormány az újabb devizahiteles pakkot – ennek értelmében pénz állhat a házhoz nemsokára –, eszembe jutott.
Érdekes, hogy konkrétan nálam – nálunk – nem sok minden történt azóta. Végtörleszteni nem volt miből, az árfolyamgátat nem vettük igénybe, eddig, ha folytatódik a kormányzati pörgés ősszel, és karácsonyi tényleg kivezetik a műfajt valamilyen úton-módon a nyavalyába, akkor már nyilván nem is fogjuk. Ez volt a 2011. augusztusi szöveg:
This is the way the world ends
This is the way the world ends
This is the way the world ends
Not with a bang but a whimper.(T. S. Eliot: The Hollow Men)
Svájcifrank-hitel segítségével vásároltam lakást néhány évvel ezelőtt. Az árfolyam 170 forint körül járt azokban a válság előtti hónapokban. Akkor még nem sejthettem, hogy 2011 augusztusában 250 körül alakul majd. A legelvetemültebb és legfelkészültebb elemzők sem sejthettek ilyesmit.
Számoltunk, kalkuláltunk. A forint a magas kamatok miatt szóba sem jöhetett, az euró kevésbé tűnt rossznak, de toronymagasan a CHF volt a legjobb választás. Nem értek különösebben a pénzügyekhez, azzal mégis tisztában voltam – a bank is mondta –, mit nevezünk árfolyam-kockázatnak, és mik a tulajdonságai. Azt mondtam erre: ha a forint bedől, úgyis szétrobban minden, csak a semmi marad.
Azóta tudom, a világ nem bummal ér véget. Hanem lassan, apránként. Agóniával, nyüszítéssel.
A törlesztőrészletem eddig nagyjából ötven százalékkal emelkedett. Szerencsére van munkám, fizetésem, törlesztek, mint a katonatiszt. Nem akarnék ezzel hergelni senkit, de jó adós vagyok.
Pláne azokat nem akarnám hergelni, akik nem azok. A devizahitelesek több mint tíz százaléka nem tud fizetni. Ha minden így megy tovább, az arány hamarosan sokkal rosszabb lesz. A frankkal együtt a részletek is hónapról hónapra döntik a rekordokat.
A tíz százalék nem a vége. Szeszélyes ősz jön, sokaknak ezután esik le, hogy ami eddig ment úgy-ahogy, vérrel, verítékkel, nem megy többé. Jöhet a rögzített árfolyam, hátha úgy mégis. Néhány év nagy idő, a trend is megfordulhat. A 70-es évek frankerősödése sem tartott örökké.
Az elemzők azt mondják, a bankok is hibásak, hogy ész nélkül szórták ki a devizahiteleket, de az emberek – a háztartások – még hibásabbak. A magyar emberek különösen. Kellett a CHF másutt is – Ausztriában, Lengyelországban, egyebütt –, de sehol annyira, mint nálunk. Sehol annyi mindenre, plazmatévére, nyaralásra, idióta luxusra. Pedig a bankok szóltak, mondják az elemzők, hogy kockáztatni kockázatos.
Ez igaz, az elemzőknek még sincs teljesen igazuk. Az emberek nem közgazdászok. Kádár alatt nem kellett a pénzről gondolkodni, vagy ha igen, nem úgy, ahogy Kádár után kellett volna. A többség most tanulja meg, hogy a pénzügyi analfabétizmus ideje lejárt.
Az is lehet, hogy késő. Dőlhetnek az emberek, dőlhetnek a bankok. Az eurózóna inog, Amerika vacakol, Kínában sincs kolbászból a kerítés. Japán is kőkemény gondokkal szembesül, Svájcnak sem esik jól, ami történik. Ha a jen, de pláne a frank megrezzen, menekülődeviza sem marad. Nem kizárt, hogy ideje globális katasztrófa-forgatókönyveket írni.
Az élet persze a nagy gazdasági világválság után is ment tovább.
Ami engem illet, ha mégsem borul minden, már csak tizenhat évig kell törlesztenem. Utána kicsit vén leszek ugyan, de szabad, mint a madár.
Hát, nem borult minden, a forint gyengült tovább, de a frank egyelőre nem durvult el még jobban, és már csak tizenhárom évem van hátra. Mármint a törlesztésből. Viszont még most, a perek, a bírósági ítéletek, a Kúria-döntések és az összes többi felhajtás után sem tudom, hogy pontosan kinek miben és mikor volt igaza, meg hogy mikor nem.
Ezzel együtt egy fontos dolog kimaradt az akkori okoskodásomból: ha nincs a lazán osztogatott frankhitel, vagy ha nem 2008-ban kezdődött volna a válság érdemi része, hanem hamarabb, akkor még mindig egy újpesti tízemeletesben laknánk, és nem a Rómain, ahol most. Nyögjük a következményeket rendesen, de akkor is jobb nekünk itt. Úgyhogy nem is panaszkodtunk sose, pláne, hogy az apró betűs részek tartalmával teljes mértékben tisztában voltunk.
Na igen, az az egy fix, hogy a pénzügyi analfabétizmus felszámolásában sokat nem ment előre Magyarország. Olyasmi garantáltan nem történt, ami ebbe az irányba mutatott volna. Ahogy ez kinéz, soha nem is fog. A gondoskodó állam úgyis mindig megoldja.
Persze az árfolyamrés miatt bukott pénzt – amit majd visszautalnak, illetve levonnak, ugye, ha minden úgy megy – én sem fogom odaajándékozni senkinek.