Igazságot Matula bácsinak!

Itt volt az ideje megszólalnom a horgász–halász háborúban nekem is. Igaz ugyan, hogy soha az életben nem fogtam a kezemben horgászbotot – halászhálót meg aztán pláne –, mindazonáltal halat akár naponta is ennék, és ami még fontosabb, nagy-nagy barátja vagyok az irodalomnak.

Ehhez képest sajnos megkésve esett le, hogy Szily publicista halászatellenes állásfoglalásának farvizén méltatlan támadás érte Matula bácsit, a Tüskevár és a Téli berek ismert szereplőjét. Ha nincs az első poszt után második és harmadik, alighanem elsiklottam volna a jelenség felett. Amikor ma délután szóvá tettem a történteket szóban, Szily azzal védekezett, hogy az általam bírált cím – vagyis: Matula bácsi, takarodj! – nem tényállításként, hanem stíluselemként, retorikai fogásként közelítendő meg, de ennek ellenére meg kellett írnom ezt a posztot.

A helyzet ugyanis – ez világosabb, mint a nap – a következő:

Matula bácsi nem halász, hanem horgász, vagy legfeljebb pákász.

Öreg pákász.

Matula bácsinak a vonatkozó Fekete István-regények egyikében sem volt semmi köze sem a kis-, sem pedig a nagyipari halászathoz, és Tutajos, illetve Bütyök egyetlen percig sem bíbelődött hálóval, rendre horgászbotok segítségével vívták meg harcukat a bőséges halállománnyal. Tették ezt egyre sikeresebben, köszönhetően idős, a természettel ugyanakkor mintaszerű szimbózisban élő tanítómesterüknek. Hogy időnként puskához is nyúltak, az más tészta, de a halászathoz a lőfegyvereknek sincs semmi közük az égadta világon.

Matula bácsinak nem takarodnia kell, hanem például szolgálnia generációk sora számára!

Itt szeretném megjegyezni még, hogy ez évi vírusos megbetegedéseim alkalmából újraolvastam mind a két könyvet, és nekem továbbra is tetszenek. Leginkább a Téli berek. Hangulata van. Valamint humora, különös tekintettel a doktor kutyájának sorsára és más nüanszokra.

Olvassatok mindennap.