Ezt már kimaxolták – írta az olvasó a poszt alá, melyben Janklovics Péter szavalja Zana Zoltán Ki a faszagyerek? c. költeményét. Az olvasónak ebben az esetben igaza van, hiába kétéves már a mű és az előadás, nincs és nem is lehet jobb Gyurcsány Ferenc legendás produkciójánál.
Úgyhogy nosztalgiázzunk egyet, egy ilyen forrónyári péntek reggel pont alkalmas erre.
A művész hevesen indít, robbannak az első, költői kérdések formájában megfogalmazott gondolatok. Tüstént megtudjuk, kik állnak szemben – miként egykor a halhatatlan Ady Endre és a disznófejű nagyúr –, és az is világossá válik egy pillanat alatt, hogy az alkotó nem csupán önmagát képviseli, hanem az elviselhetetlen és rohadt rendszerrel szembehelyezkedő százezrek nevében szól. Az ezt követő szenvedélyes felszólítás – s mondja! –, illetve a szotyolát köpködi vagy köp a nemzetére sorok az alkotás talán legerősebb érzelmi-intellektuális intenzitású részei. Látjuk, ahogy a negatív hős szotyolát köpköd gusztustalanul a közelebbről nem körvonalazott stadionban – a világ összes stadionjában –, a kép szimbolikus ereje annyira elsöprő, hogy nem gondolhatunk mást: igen, ez az ember csak köpni tud. Mindenre, így a nemzetére is.
Hangnem- és ritmusváltás következik, a költő arról beszél, megdobogtatva a szíveket, könnyeket csalva a szemekbe, hogy milyen lenne a másik Magyarország, amit mi – igen, mi, itt már együtt vagyunk vele, sőt egyek vagyunk – elképzelünk magunknak. Vele karöltve jövünk dühbe ismét, és gyűlöljük a hitvány középszerűeket – nem, mi sem leszünk a szürkék hegedőse –, a mameluk parlamenti képviselőket, a korrupcióba fulladó polgármestereket, az összes rohadékot.
Ezen a ponton kell előjönnie Őszödnek, ami a művész és rajongói magánmitológiájában az igazság pillanata, a becsület és a tisztesség lenyomata, az új felemelkedés és a megtisztulás sarokpontja. A hallgató ennyi szenvedély és lendület láttán-hallatán kételyek nélkül teszi magáévá ezeket a gondolatokat. Az ellenség hátsó felének felbukkanása a profanizmusával kissé megtöri a magasztos sorokban rejlő lírai ívet – bár egy kis mosoly és nevetés sosem árt –, de így annál nagyobb svunggal zuhan ránk az utolsó és legigazibb dilemma.
A földi hatalmat szolgáljuk, vagy isten békéjét? Hogy mi a válasz, az ez után a másfél perc után már semennyire sem lehet kérdés.