Újabb választások előtti 56-os évforduló, újabb üzenetek, megmondások, ellenség-kalibrálások, a ma üzenetei a mának, időtlennek gondolva mindazt, ami pusztán csak érvénytelen.
Ebbe a barakkablak mögötti árnyéktérbe vetít be rácsmintát Faludy György örökké ragyogó szelleme, amely Pokolbeli víg napjaim c. életrajzji regényén keresztül, történetről történetre világít rá egy nemzet reménytelen küzdelmére, hogy egyszer végre meghaladhassa XX. századi önmagát.
Káderbeszéd-elelemzések helyett, ünnepi könyvajánló következik!
Sajnos az alázatot, amelyet e könyvvel szemben tanúsítani szerettem volna, kíméletlenül szétrázta a fáradtság, és az annak nyomában járó apátia. Nem tudtam kereket oldani a világ elől, hogy Faludy György eme csodálatos önéletrajzi könyvének tartalmával eggyé válhassak, annak minden szépségével és szörnyűségével, humorával, vagy időnként teret foglaló filozófiai mélységeivel.
Mégis, maradéktalanul átjött minden az olvasáson túlra, átjött a kivágott szögesdrót-kerítésen, amelyet Gyurka bá metszett át humanizmusával, elvi következetességével, és mindent átszövő, finom humorával.
Feldolgozta a feldolgozhatatlant, az embertelenség agyagából gyúrta emberré az ávóst, energiát és munkát fektetett rehumanizációjukba, megértésükbe, miközben saját korábbi traumáiról és veszteségeiről szemérmesen keveset írt.
A zsarnokság lényege a groteszk, ezt érezte és éreztette, az olvasó pedig afféle hullámvasúton találva magát, a megúszásra esélyt sem kapva kénytelen átadni magát a szembenézésnek.
A pokol pedig már felsejlik a németek által, kenyérként megszegett francia honban, a 44-es jeges Duna-parton elveszejtett testvér távoli halálában, vagy a hatvani vasútállomás váltókattogásában is, de az ember – természeténél fogva – mindig azt hiszi, hogy talán már annál rosszabb nem lehet, mint ami van, de aztán mindig jön valami szörnyűbb és elviselhetetlenebb. Ebből pedig levezethető, hogy egyetlen elviselhetetlen dolog van csak, az pedig önnön pusztulásunk belenyugvással kipárnázott tudomásul vétele.
A pofonok meg csak úgy csattannak, természetesen, mint a szívverés, a be-, és kilégzés, az ütlegelő és az ütlegelt testvériesült kötelékébe ágyazva.
A mindenkori gyilkosok időnként ruhát váltanak, nyilasokból ávósok, ávósokból pufajkások, majd munkásőrök és gárdisták lesznek, mert mindig a csürhe marad legéletképesebb túlélője a nagy fordulatoknak. Pofozták a zsidót, pofozták a burzsujt és a kulákot, mint néptáncos a csizmaszárat, és vágtak le kövön napozó szalamandrát fejszével, aminek pusztulása jobban fájt az állati sorban tartott fogolynak, mint halálra éheztetett bajtársa elvesztése.
Aztán a kaukázusi vonatrablók alkonyával elmennek pihenni a keretlegények is. Onnantól a madarak már szemérmetlenül énekelhetnek a csont-bőr csizmaszáraknak, köztük annak az entellektüelnek, aki akkor sírt utoljára, amikor fogvatartói a reszkető kezében tartott kenyér helyett, sebesre vert, kopasz fejére kenték a szikkadt, csomós lekvárt.
Ilyen ív ez: a sivatagi szamár-nepperektől, Marokkó hercegeitől a Szahara dűnéin át, a megalázott Somogyi Béláig és a recski parasztok szőlőskosaráig.
Meghajlok Faludy élete és nagysága előtt, és a magam hozzà nem értő, felelőtlen módján, de annál lelkesebben nevezem ezt a művet, az egyik legfontosabb XX. századi magyar írásnak!
Úgyhogy kapcsoljátok ki a tévét…