Beperelt Blogin, a Tomcat volt fegyverhordozójából lett üzletember, mert egy posztomban „híres szélsőségesnek neveztem”. Elmentem tanúskodni, és életem egyik legnagyobb meglepetése várt: Sipos Zoltán elismerte, hogy egykor vállalhatatlan dolgokat írt és tett. De azt mondta, ezzel évekkel előtt leszámolt.
Beperelt Blogin, a Tomcat volt fegyverhordozójából lett üzletember, mert egy posztomban "híres szélsőségesnek neveztem". Elmentem tanúskodni, és életem egyik legnagyobb meglepetése várt: Sipos Zoltán elismerte, hogy egykor vállalhatatlan dolgokat írt és tett. De azt mondta, ezzel évekkel előtt leszámolt.
Humoros epizóddal indult a tárgyalás. A bírónő a tanúvallomásom előtt megkérdezte, hogy perben-haragban állok-e a felperessel, amire a – vélt – igazságnak megfelelően azt válaszoltam, hogy nem. Amikor nem sokkal később Sipos ügyvédje kérdezhetett, egyből azt kezdte firtatni, miért állítottam ezt, miközben büntetőper folyik ellenem. Sipos feljelentése alapján. Gyorsan eleven kérdőjellé váltam és visszakérdeztem. Így derült ki, hogy ezen a polgári peren kívül fel is jelentett, csak nem vettem át a vonatkozó küldeményeket, mert elvesztettem minden cetlit, így fingom sem volt a dologról. Az egyébként tök aranyos bírónő ezután szigorú tántiként leszidott, és elmesélte, hogyan szokta pedagógiai okokból rendőrrel elővezettetni a nem reagáló feleket.
Ezt azért meséltem el, mert később lesz jelentősége, nem is sokára.
Előbb előadtam azt, ami a perhez vezető posztomból is jól kiolvasható volt, miszerint nem tökretenni, üldözni vagy gyalázni akartam Blogint – hiszen sokkal keményebb kifejezéseket is használhattam volna rá, szerintem teljes joggal –, csak viccesnek találtam, hogy egy interjúban megemlíti, hogy korábbi netes szerkesztői karrierje vezette a későbbi biznisze felé, de azt elfelejtette megmondani, hogy a kérdéses sajtótermékek a Bombagyár és a Bombahír voltak.
Aztán a szélsőségesség bizonyítása végett átadtam a bírónőnek pár kinyomtatott Blogin-blogposztot és netes videókról kiírt idézetet a 2006 és 2009 közötti időszakból, amik egy részét magam gyűjtöttem össze, a nagyobbik felét csodás polgári összefogás keretében egy online szélsőségesek és habókosok munkásságát figyelő netes csoporttól kaptam.
Ezután jött a szívmelengető, dickensi fordulat. Blogin ugyanis arról kezdett beszélni, hogy pillanatig sem tagadja, hogy tényleg szélsőséges volt, az idézeteim mind korrektek, csakhogy ő tudatosan szakított a múltjával, évek óta nem hangoztat ilyesmiket.
Majd ott helyben bejelentette és jegyzőkönyveztette, hogy a büntetőeljárást megszünteti, és eláll az említett büntetőpertől.
Kicst még rugóztunk azon, hogy a posztban szereplő, a "rasszista Batman Robinja" szerkezettel én most lerasszistáztam-e őt – nem, hanem Batmant rasszistáztam, és ezt a bíróság is osztotta –, de ennek nem volt igazi tétje, mert ő maga ismerte el, hogy a munkássága netes híresség korszakában rasszista volt. A tárgyalás innentől gyakorlatilag arról szólt, hogy mennyire és meddig felelős az ember a korábbi, fiatal korában elkövetett nyilvános cselekedeteiért, és megírhatók-e valakiről közismert tények, ha közben egyébként megváltozott az illető véleménye.
Érdekes – márnint a konkrét ügyön túlmutató – vonulat volt az, hogy a felperesnek az én jelzőimen kívül azzal is problémája volt, hogy a kommentelők között akadt, aki lenácizta. Mi azzal érveltünk, hogy ez kétségtelen, de engem, a szerzőt is jó sokan ekéztek a kommentelők közül, vagyis a szabad sajtó pont azzal is tudta beteljesíteni a funkcióját, hogy a kommentek között teret adott a téma többféle értelmezésének. A bírónő ezt lényegében elfogadta, mert az ítélete szóbeli indoklásában arról beszélt, hogy ha kivennénk a Blogint sértő kommenteket, igazából minden kommentet ki kéne törölnünk, hiszen onnantól azt sem lehetne tudni, mit cáfolnak vagy tagadnak egyesek, és a vita értelmezhetetlenné válna.
Remek lenne, ha ez válna az uralkodó ítélkezési gyakorlattá.
Szóval ez történt. Hamar meg is lett az ítélet, lényegében mindenben mi nyertünk, egyedül a képmását nem használhattunk volna fel az engedélye nélkül, amiért elmeszeltek, de fizetnünk – első fokon – emiatt sem kellett.
Ha nem is egy Szegedi Csanád-sztori, de igazi szívmelengető karácsonyi történet ez, ami mindenképp a katarzis felé kacsintgat. Azt természetesen nem tudhatom, hogy Sipos mit gondol a lelke mélyén, vagyis őszinte volt-e. De amíg nincs bizonyítékom az ellenkezőjére, miért ne hinnék benne legalább munkahipotézisként? Eleve, egészen nagy bátorság kellett már ahhoz, hogy ha ekkora közönség előtt is, de mégiscsak egy nyilvános tárgyaláson megtagadja a korábbi nézeteit, és elítélje azokat.
Ahhoz képest, hogy mentünk oda, a vége az lett, hogy abban maradtunk, egy interjú sem kizárt vele, amiben részlesebben is mesélne belső átváltozásáról. Meglátjuk, hogy ebből lesz-e valami, de az biztos, hogy ez volt a legkülönösebben záruló bírósági tárgyalás, amin életemben jártam.