Ez a kérdés arról jutott eszembe, hogy tudományos felméréseim benyomásaim szerint sokkal kevésbé olvassátok-kommentelitek a vele és a komplett Orbán–Simicska afférral kapcsolatos posztokat-híreket, mint amennyire ezt a kérdéskört mink itten izgalmasnak sejtjük.
Ez a kérdés arról jutott eszembe, hogy tudományos felméréseim benyomásaim szerint sokkal kevésbé olvassátok-kommentelitek a vele és a komplett Orbán–Simicska afférral kapcsolatos posztokat-híreket, mint amennyire ezt a kérdéskört mink itten izgalmasnak sejtjük.
Ezt természetesen nem szemrehányásként mondom – haha, jól is néznénk ki –, éppcsak arról van szó, hogy a zember a saját helyében, ismeretei, tapasztalatai, információi, egyebei birtokában mennyire hajlamos megfeledkezni arról, hogy mások máshová helyezik a hangsúlyokat az életben. Hogy mire is gondolok?
Mondok egy példát: nemrég valamelyik poszt alatt megint szóba került az Origo-sztori, nem az enyém, a későbbi, a sálingos-pethős, és felvetettem, hogy na és amikor Uj Péter ment az Indextől, akkor mi volt. Erre valaki visszakérdezett, hogy miért, ő nem magától ment? Ja persze. Mondok egy másikat is. Amikor 2006 őszén kiszivárgott Őszöd, aznap este valahonnan vidékről jöttem haza, és a hír hallatán kb. azt mondtam, fasza, végre publikus, amit mindenki tudott, aztán lefeküdtem aludni. Majd arra ébredtem, hogy ég a Szabadság tér.
Remélem, világos, hogy nem azt állítom, hogy húha, milyen jól értesült itt egyik-másik újságíró, gyűljetek köréjük és csodáljátok őket. Szó sincs róla. A dolgok súlyáról és helyéről okoskodok. Tényleg, eszembe jutott egy harmadik érdekesség is. Ha tegyük fel a tumblr mikroblogszolgáltatás magyar nyelvű leágazásáról szereznétek be kizárólag a magyar belpolitikával kapcsolatos értesüléseiteket, illetve annak alapján próbálnátok képet alkotni a közhangulatról, kapásból arra a következtetésre kellene jutnotok, hogy a demokratikus forradalom kitöréséig csak pillanatok vannak hátra. Pedig nem is.
Simicska Lajos vitán felül rendkívül fontos szereplője a magyar köz- és gazdasági életnek. Ott volt a Fidesz alakulásánál, egyengette a pénzügyeit, az első Orbán-kormány idején konkrét szerepet is vállalt – biztos emlékeztek rá páran: APEH-elnök volt –, és közben folyamatosan és egyenletes ütemben gazdagodott. Valamint, ahogyan az a Magyar Nemzet szombati fotóin is látszik, gömbölyödött ráadásul. Az vesse rá az első követ, aki kibírja pocakosodás nélkül a negyvenes-ötvenes éveit, jegyzem meg szőrmentén.
Viszont: hogyan lett Simicska Lajos a mumusok mumusa – és egyszersmind a legnagyobb újságírói érdeklődést kiváltó személy az utóbbi húsz évben? Nyilván úgy, hogy szinte semmi konkrétat nem tudhattunk róla. Írtam már erről többször, hogy gyűlölni azt lehet a legjobban, amit/akit nem ismerünk. Félni is attól lehet a legjobban. Fontosnak tartani is.
Simicskáról pedig az alapvető izéken túlmenően – a Miniszterelnök Úr gimnáziumi haverja, a Fidesz pénztárnoka, oligarchisztikus oligarcha, aki akkor is elveszi, amit akar, ha nem adják – soha nem tudtunk semmit. Így azt sem, hogy a befolyása és az a híres vagyona valójában mekkora. Hogy milyen is az a birodalom. Hogy polip-e Lajos, vagy kisegér. A tippek arra vonatkozóan, hogy hol lenne a helye a hasraütős gazdaglistákon – messze az első vagy csak a századik pozícióban –, szóródtak, és míg balról lényegében kiosztották rá az első számú közellenség szerepét, addig jobbról is úgy tartották, jobb, ha ki sem mondják a nevét tisztán hallhatóan.
Eközben azonban ne feledjük: bár erről nem szólnak közvélemény-kutatások, biztosra vehető, hogy a választópolgárok sokasága még csak nem is hallott róla.
Itt van az ellentmondás. Míg mi – politika iránt érdeklődő internet – azon morfondírozunk feszt, hogy mi lehet ennek a miniszterelnök-erősember konfliktusnak a valós tartalma, addig a legtöbben más problémákon morfondíroznak. A bankelszámoltatáson és a rezsőcsökkentésen, bizony. Szokás ezen a ponton közbevetni azt is, hogy ezek a háborúk tkp. csak a balsajtó és -politika álmaiban léteznek, de ez nem igaz – nyugodtan elhihetitek, hogy a jobbsajtót és -politikát ugyanúgy foglalkoztatja a kérdés, sőt még jobban, hiszen a bőrükre megy a buli.
A legfrissebb fejlemények pláne okot adnak további merengésekre. Simicska Lajos és az udvartartás nyílt színi felbukkanása – kétlem, hogy egyedi eset lett volna a szombati, azon sem lepődnék meg, ha előbb-utóbb interjúk is megjelennének itt-ott – alkalmas arra, hogy tisztuljon a kép. Félni azt lehet, amit nem ismerünk, mondtam. Ha elkezdjük megismerni, a kép árnyalódni kezd, kirajzolódnak a viszonyrendszerek és az erőegyensúlyok, és a végén az is kiderülhet, ki mekkora főnök valójában.
Hogy ennek a hasznát esetleg mégis a centrális erőtér fölözi-e le végül – hevenyészett gondolat: egyelőre azt sem tartom kizártnak, hogy ez az egész ügy nem is ügy, hanem direkt van az orrunk elé tolva, hogy szagolgassuk –, vagy ellenkezőleg, azt én még nem sejtem. Hiszen azt sem tudom, hogy hogyan néznek ki pontosan a csatában részt vevő oldalak, nemhogy azt, hogy kire lenne érdemes fogadni.
Ám a kit érdekel kérdésre adható válasz kínálni fogja magát, éspedig így: egyre több mindenkit. De arra azért szerintem ne számítsatok, hogy egy Simicska Lajos által alapított ellenzéki párt küldi majd nyugdíjba a diktatúrát.
Fotó: Hegedűs Márta/Magyar Nemzet