Látom az egészet, mindig fent van a fejem – Dárdai Pál a Cinknek

Az osztrák szint simán elérhető – mondta a Cinknek Dárdai Pál a magyar futball előtt álló perspektívákról. A szövetségi kapitány szerint a következő cél nem kikapni a görögöktől – a meccs márciusban lesz –, minden egyébről azután lehet majd beszélni. Nagyinterjú!

[Nem írunk minden nap futballról, ekkora posztokat-cikkeket pláne nem, úgyhogy elöljáróban elmesélem, hogy Dárdai kapitány a megbukott Pintér Attila után három őszi meccsre vállalta a feladatot első körben – Európa-bajnoki selejtezőkről beszélünk –, aztán ezeken összeszedett hét pontot, melynek eredményeként pedig mindenki lelkes lett. Még én is. És elkezdték kapacitálni őt, hogy maradjon csak – annak ellenére, hogy addig csak utánpótlásban dolgozott –, és végül úgy döntött, hogy jó, hát legyen, egye fene. A válogatottnak négy kör után bőven van esélye bejutni az Eb-döntő 24-es mezőnyébe, de ehhez azért még sok minden kell. Először is pl. az, hogy leverjük majd a görögöket március 29-én, itthon. Dárdaival mindazonáltal nemcsak a selejtezőkről beszélgettünk – meg nem is taktikáról, játékrendszerekről vagy Dzsudzsák Balázsról –, hanem többek között arról, hogy mi is a modern futball, hogy élvezi-e, ami történik, és hogy ki lehet-e hozni ebből az egész szórakoztatóipari akármiből értelmeset Magyarországon. És a végén még a feleségem is szóba került!]

Mi a világfutball most?

Láb és agy. Gyorsan kell váltani, fejben dől el minden.

És ha azt nézzük, hogy milyen a hatása a közönségre? Szerintem a futball ma már nem is sport, hanem a szórakoztatóipar egyik legfontosabb ága. Igazam van?

Ebből a szempontból igen. Leginkább Németországról tudok beszélni. Hosszú folyamat volt, és nagyon komoly munkát végeztek el, mire eljutottak oda, ahol most tartunk. A stadionok tele vannak, az emberek szurkolnak. A futball kulturált szórakozás, hétvégi program. Ha azt nézem, hogy pénteken-szombaton a szállodák is megtelnek a más városokból érkezett szurkolókkal, akkor a turizmus és a vendéglátás is bejön a képbe. Amit a szállásért fizetnek, ami sör elfogy, amit a boltokban vásárolnak, az is futball. De ez csak akkor működik, ha a játékosok lent a füvön egymást hajtják, űzik, és jó a meccs. Valamikor Magyarországon is sok néző volt, de erre nem vigyáztak. Nehéz visszacsinálni. De Németországban is voltak időszakok, amikor kisebb volt az érdeklődés, ott is voltak botrányok, hullámvölgyek, aztán megtalálták a felfelé vezető utakat. Most a Hertha stadionjába 40-50 ezren mennek ki, és a nézők nem kis része gyerek.

Azt mondtad, nem vigyáztak erre Magyarországon. Kik?

A hetvenes-nyolcvanas években még volt tizenhatezer néző egy Pécs-meccsen. Gondolom, a sportvezetés nem látta a sűrűsödő problémákat, a hibákat, és az egész leamortizálódott. Most látok arra esélyt, hogy elkezdődjön valami. Sok stadion épül, bővül az infrastruktúra, a gyerekeknek megvannak a lehetőségeik. Tényleg az a kérdés, hogy a közönséget hogy lehet visszacsalogatni. Akkor a játékosok is többet fognak beletenni a meccsekbe. Tudom magamról: ha elmentünk egy negyedosztályú csapat elleni kupameccsre vidékre, másképp játszottunk, mint amikor tele volt a stadion. Ha a napköziben focizol a lányok előtt, nem úgy tolod, mint amikor nagy a tét, és sokan kíváncsiak rád. A válogatott meccsein ez elkezdett működni, kijönnek az emberek, az Üllői úti stadon is szép, és az a 20 ezer szurkoló rengeteg erőt ad. Ha Magyarországon be lehetne rendezkedni arra, hogy a kisebb kluboknál kimegy megint 8-10 ezer néző, a válogatott meccsein meg telt ház van, az hatalmas előrelépés lenne. Az a gyerekeknek is komoly motiváció, ha látják, hova lehet eljutni akár itthon is. Jó, ez elcsúszott, nehéz helyrerakni, de próbálkoznak. Egyre több a tapasztalat, a visszajelzés, jó irányba haladunk.

Harminc éve bizakodunk, hogy jobb lesz, és nagyon sok nem is kell, hogy a válogatott meccseire megteljen a stadion. De nem pont az a baj, hogy míg a világfutball szórakoztatóipari kategória, addig a magyar korántsem az?

Még egyszer mondom, már vannak akadémiák és van infrastrukúra, tehát vannak esélyek. Másképp kel dolgozni, nyilvánvaló, de kezdjük tudni, hogy hogyan. Szerintem ez a mostani történet jó történet, ki kell várni, hogy meghozza az eredményeit. A struktúrát meg kell tölteni szenvedélyes és céltudatos munkával, meg gyerekekkel, akikből lehet olyan játékosokat képezni, akik többre lesznek képesek felnőttben is, mint az elődeik.

Több generációtól reméltük már, hogy megállítja a süllyedést. Miért nem sikerült?

Pontosan melyik generációról beszélsz?

Akár arról is, amely kijutott az atlantai olimpiára 1996-ban, és amelynek tagja voltál.

Az atlantai generáció vihette volna valamire, de azt a csapatot nem engedték tovább együtt dolgozni. Pedig lett volna értelme egyben tartani, és azzal a lendülettel egy selejtezőt rááldozni. Azokban a játékosokban volt rutin. Sokszor mondják a fiatalítást, mindig mindenki bebújik e mögé a szlogen mögé. De az nem úgy megy, hogy a válogatottban teszem rá a rutint a magyar játékosra. Ahhoz az Európa Ligában, a Champions League-ben, külföldön kell játszani, és ha úgy beteszed a válogatottba a játékost, néhány meccs alatt megszokja, hoz egy nemzetközi szintet. Az viszont nem megy, hogy valaki játszik itthon egy csapatban, berakjuk tizenötször a válogatottba, és majd valamikor felnő a feladathoz. Az atlantai válogatott annyiból volt más, hogy tényleg végigmentél a selejtezőn és kint a csoporton, nem is rosszul, az már hozott húszévesen egy csomó rutint. Arra lehetett volna építeni, abban lett volna erő. Szétszedték, ez lett belőle. De ez a múlt, utólag könnyű okoskodni, nem is szeretek. Mindig előre nézek.

Azért rajtad kívül abból a csapatból sem sokan csináltak komoly nemzetközi karriert.

Lisztes Krisztián kiment Brémába, csodagyerek volt, tudom, mit tudott a labdával. Ha másképp menedzselik, ha elmegy Spanyolországba, többre vitte volna. Ehelyett beszorult a Stuttgartban Kraszimir Balakov mögé. De így is éveket töltött a Bundesligában. Király Gábor is szépen ment, ma is játszik. Ha ő akkor úgy dönt, a Barcelona játékosa, ha én úgy döntök, a Bayernbe mehettem volna. Ha minden korosztályban lenne három ilyen, elég lenne. Az persze baj, hogy sokan kimennek ugyan, de gyorsan feladják.

Miért adják fel? Te miért nem adtad fel?

Nálam ez ilyen genetikai dolog. Ilyen agyas székely-sváb keverék vagyok, soha nem adok fel semmit. Hatévesen sem adtam fel. Ha ovális labdával kellett dekáznom egy pingpongkészletért, nem pihentem egész nap, lehet, hogy már sírtam is, de nem hagytam abba, amíg meg nem csináltam. Ezt apámtól kaptam és a jóistentől. Biztos nem ártana, ha másokban is lenne ennyi, de én ebbe nem tudok beleszólni, nem az ő bőrükben vagyok. Azért nem adtam fel, mert tudtam, hogy meg tudom csinálni. Amikor apám kijött az elején, és már azon gondolkodtam, hogy eljövök a Herthából, megnézte az edzést, és azt mondta, maradsz. Most vagy 21 éves, a Bundesligában senki nem játszik ilyen fiatalon – az öreg játékosokat preferálták akkor –, addig fogsz dolgozni, amíg be nem kerülsz. Ez megnyugtatott. Volt egy ilyen hátterem: az édesapám. Nem biztos, hogy ez másoknak is megvolt. Vagy megvan. Nekem szerencsém volt, apámmal kis területen rengeteget fociztunk. Edzés után hazajött, és hiába volt fáradt, játszott velem, tanított. Én látom a pályát, látom az egészet, mindig fent van a fejem, belém nevelte. Ezt csinálom én is a fiaimmal. Meg tudtam oldani a feladatokat, ez nagy ajándék. Ezért fontos a képzés kicsi korban. Ha nem kaptam volna meg, lehet, én is hazakullogok. Ha nem tudod megoldani a feladatokat, mert túl gyors minden, nincs mit tenned. Ahhoz képest, hogy mi félpályára játszottunk a BVSC-nél, kimentem a Herthába, és 15-ször 25 méteren mentünk 5 az 5 ellen, plusz két szabad ember, kapu nélkül. Néztem, és nem értettem, hogy mi ez, de aztán megértettem.

Ma hány jó magyar futballista van?

Tíz-tizenkettő, aki nemzetközi szinten meg tudja állni a helyét, ha jó passzban van és egészséges. Van még négy-nyolc, akikre rá kéne tenni a nemzetközi rutint. Hogy honnan fogják összeszedni, nem tudom, nem egyszerű, ha nem játszol a nemzetközi kupákban. És van még néhány tehetséges fiatal, akikről hiányzik a súly.

Ez mit jelent?

Szó szerint azt, amit mondok. Nem mindegy, hogy mekkora a combom, milyen izmos, erős vagyok, hogy tudok kitámasztani, ütközni, mert ma már le sem fújják, ha felborítanak.

Mi az a szint, amire föl lehet hozni a magyar futballt?

Ebben az Eb-csoportban célfutballal el lehet érni a 3. helyet, szerencsével talán többet is. Ezen túlmenően nyolc-tíz évben kell gondolkodni, vissza kell menni az alapokig, a hét-nyolc évesekig, és újjászervezni mindent. A háttérben dolgoznak ezen keményen. Ott kezdődik, hogy a szorgalmas gyereket kell kiválasztani, nem azt, aki bogarászik-tücskörészik, hanem azt, aki agilis – kint úgy mondják: lebendig –, aki csibész, aki mozog. Vannak jó edzők itthon is, az a baj, hogy kevés jó gyerekkel dolgoznak. Ha van tizenöt ilyen gyerek egy helyen, ők egymást fejlesztik, viszik előre. A jó edzőket is meg kell találni, hagyni kell őket dolgozni. Én itt végeztem a B- és az A-licencet, látom, hogy vannak jó edzők, akarnak.

Van ország, ami példa lehet? Ami elérhető? Ami benne van a magyar futballban?

Az osztrák szint simán elérhető lenne, nem? A magyarokban az ügyesség megvan, a magyar ember intelligens, ha kell, gyors, tudjuk a történelemből is, hogy van tehetsége a futballhoz. Nem mindegy, hol kezdjük. A tizenöt éves gyerekkel már nem tudsz mit csinálni az akadémián, ha előtte elszúrták. Ha nincsenek meg az alapok, hiába jön a komoly edző, a taktika, a fizikai felkészítés, a játékrendszerek. Mindig ezt a példát szoktam mondani: ha valaki úgy születik, hogy nincs karja, szebben megtanul lábbal írni, mint te vagy én. De ha most elveszted a jobb karod egy balesetben, soha nem fogsz olyan szépen írni bal kézzel, mint ahogy ő ír lábbal. Mert abban a korban ezeket a készségeket könnyebb elsajátítani. A szenvedélyes és jó edzők a hét-nyolc évesek mellé is kellenek, akik figyelemre tanítják őket, és rábírják arra, hogy focizzanak és focizzanak. De kis ország vagyunk, jó szervezettséggel ezt meg lehet csinálni. Kis ország vagyunk, de van bennünk perspektíva. Mint a villányi bor, nem igaz? Kicsi a borvidék, de jó.

Tegyük fel, minden rendben volt a játékos kicsi korában és később is, egészen ifiig. Hol dől el, hogy jó felnőtt futballista lesz-e? Miért nagy a lemorzsolódás ebben a szakaszban?

Ha a gyerekfociban jó vagy, bekerülsz a felnőtt öltözőbe. Az első két-három meccsed mindig jó. Utána jön a teher. Mindenki azt mondja, jó vagy, tehát úgy érzed, már csak jól szabad játszanod. Na akkor belecsúszhatsz a gödörbe. Egy Sebastian Deisler is belecsúszott, pedig mekkora tehetség volt. Ha nem tudsz kimászni, nem leszel futballista. Ez mentális kérdés, és sok mindenen múlik. Hogy hogy bánnak veled, mit hoztál otthonról, az iskolából, az edzőidtől. Ha a gyerekekkel jó edzők dolgoztak kiskorukban, nem fognak összeroppanni fél év alatt. Engem Garami Józsi bácsi soha nem helyezett ilyen nyomás alá. Ő tett felnőtt labdarúgóvá, tizenhat évesen becserélgetett, másnap játszottam a juniorcsapatban, aztán megint kaptam pár percet a felnőttben. Ha szarul is ment, soha nem bántott. Ehhez persze kell a jó pedagógiai érzék.

Miért vállaltad a folytatást a válogatottal?

Mert úgy gondolom, hogy minden összeállt, minden ebbe az irányba mutatott. Most először éreztem, hogy a játékosok, a közeg, a média, a szurkolók mind egyet akarnak. Én fordultam volna ki belőle? Jött volna egy új edző, azt sem tudja, mi van, hol van, és elmegy a három pont a görögök ellen? Egy életen át lelkiismeret-furdalásom lett volna. Inkább velem menjen el – persze ne menjen –, de így már azt tudom mondani, megadtam az esélyt magamnak és mindenkinek. Az első három meccsen még tudtam volna veszíteni, mondhatták volna, hogy mit akar ez a rutintalan srác. Ha azt nézzük, Szabics Imivel a meccseken hogyan építettük fel a dolgokat, hogyan ragáltunk a cserékkel, nincs miért szégyenkeznünk. Más dolog, hogy kemény meccsek vannak előttünk, és mindegyik háromesélyes. Világsztárjaink nincsenek, de vannak jó futballistáink, ha ezután is összefognak, egy irányba húznak, úgy, ahogy eddig, bármit meg tudnak csinálni. Bár nyilván azért vannak határok.

Azt kaptad a futballistáktól, amit vártál?

Maximálisan. Azért is vállaltam a folytatást. Mindent megcsinálnak, mindent betartanak. Tudják, hogy privátban mit várok el, mit az öltözőben, az edzésen és edzés után, és a stáb is velem van. És tényleg igaz az is, hogy amikor Bence fiam azt mondta: apa, vissza kell menned, akkor már nem nézhettem, hogy a magyar média milyen, hogy a magyar emberek néha milyenek. Azokért kell dolgoznom, akik szeretik a magyar focit, akik szurkolnak.

Milyen a magyar média?

Az évek alatt visszájukra fordultak a dolgok. Ha Németországban jól játszol, arról egy hétig írnak, ha szarul, arról két napig. Itt nem. Itt fordítva van. Pedig van egy határa a tudásnak, ahogy az előbb is mondtam, ezzel tisztában kellene lenni. Akinek nem megy, azt nem kell bántani. Sokszor volt az is, hogy a magyar média esélyesnek kiáltotta ki a csapatot, pedig nem volt az. Ilyet sem kéne. De most reálisan ír mindenki, reális körülmények között tudunk dolgozni. Megpróbáljuk meghálálni.

Megváltozott a hangulat?

Igen, úgy érzem.

És ha jön két zakó?

Akkor majd meglátjuk, hogyan reagálnak. De nem ez a fontos. Én tudom, hogy becsületesen dolgozik az egész stáb. Addig, amíg a játékosok mindent megcsinálnak, nyugodtan alszom. Csütörtökig vagyok ideges, utána nem. A meccsen soha. Mielőtt Romániába kimentünk, azt hittem, ott feszült leszek. Nem voltam az, jól éreztem magamat. Mert tudtam, hogy a munkát elvégeztük. A profi edző egyet tud: profi munkát végezni, mindent megtenni, utána jön a mérkőzés. A mérkőzésen a játékos játszhat akármilyen jól, mi van, ha a kapufáról oda pattan, nem ide? Mi közöm van hozzá? Már semmi. Ha jól dolgoztam, nyugodt vagyok. Innentől semmi nem érdekel. Az sem, hogy mit írnak. Látod, te is magyar média vagy, negatív kérdéssel jössz…

A legkevésbé sem vagyok negatív, ha az lennék, nem is lennék itt…

Jó, de most nem arról kell beszélni, hogy mi lesz, ha baj lesz. Most elindult valami, aztán elő lehet engem venni, ha esetleg kikapunk. De erre nem is gondolok, nem beszélek ilyesmiről a játékosokkal. Miért tenném?

Oké, de ez nem igazán az én kérdésem, ez 1953 novembere óta kérdés. Nagyon magasan voltunk, és nem jó évtizedeken át lefelé menni.

Lehet. Azok szorgalmas emberek voltak, az egy másfajta foci volt, az egy szinte verhetetlen magyar csapat volt. Nem szabad még mindig abból kiindulni. Tisztelni kell őket, onnan is lehet tudni, hogy a magyar foci mire képes. De nem kell a realitásoktól elszakadni. Keveset vagytok kint külföldön, kevés meccset néztek élőben. Mindent tévében néztek, és abból vontok le következtetéseket. Menjetek ki fél évre, nézzétek meg, mi hogy megy, utána nem fogjátok bántani a magyarokat.

Én nem bántom őket.

Értsétek meg, hogy nem tehetnek róla. Akik ilyen körülmények közé vannak kényszerülve, ezt fogják csinálni. Ha a magyar játékost belerakod a kinti rendszerbe, és hat hétig keményen fog dolgozni, felgyorsul. Ha visszajön, lesz három-négy jó meccse, utána beleszürkül.

Mert kevesebb is elég?

Mindenki annyit csinál, amennyit kérnek tőle. Te is annyit csinálsz otthon, amennyit a feleséged kér tőled.

Milyen időtávban gondolkodsz most?

Én nem akartam szövetségi kapitány lenni. Fordítva kellett volna történnie. Először azt akartam, hogy meglegyen a pro licences papírom, utána nagyobb korosztállyal dolgoztam volna kint egy-két évig, majd jött volna a felnőtt foci. Aztán valamikor a válogatott. Ez volt a terv. A sors másképp hozta. Adom a maximumot, amit tudok, megcsinálom, igyekszem megállni a helyemet. Addig, amíg működik, amíg a játékosok is partnerek, rendben van. Élvezem, ami történik. Hogy később mi lesz, nem tudom. Családom van, három fiam, Bence 9, Marci 12, Palkó 15 éves, nem mindegy, velük hogy alakul. Szükségük van rám. Ezért is gondolkodtam az utánpótlásban. De most már nem mondok semmit.

Voltak időszakok a világ futballjában, amikor nemcsak magyar játékosok, magyar edzők is komoly nemzetközi karriert csináltak. Évtizedek óta nincsenek ilyenek. Mit gondolsz erről?

Az élethez szerencse is kell. Magyarként nagyon nehéz.

Jó, de te tiszteletbeli német vagy.

Lehet, hogy kapok majd egy sanszot, és azzal majd élni kell. De nem akarok még nemzetközi karrierről beszélni. Lépésről lépésre kell haladni, mindig a következő elérhető célt kell kitűzni. Akkor is, ha ez a szövetségi kapitányság most borította a sorrendet.

A következő elérhető cél a 3. hely az Eb-selejtezőkön?

A következő cél a görögöktől nem kikapni.

Nem kikapni vagy nyerni?

Nem kikapni. Azzal a görögöket kivennénk a versenyből. Nem lesz egyszerű. Nyerni akarunk, de a minimális cél a vereség elkerülése.

És azután?

Azután dolgom van a Herthában, közben képzem magam, szeretném a vizsgáimat nyáron letenni. Utána már neki lehet menni a finn meccsnek. De arról majd akkor beszéljünk, jó?

(Fotó: Nagy Attila/Cink)