Belvárosi lakóként-dolgozóként erős dózisban ér a nemzeti utcaátnevezési láz, de a Károlyi utcára átnevezett Károlyi Mihály utca sarkán még nekem is meg kellett állnom. Itt tényleg mi az úristen történik?
Szily főszerkesztő megjegyezte, hogy az egyszeri járókelő így rögtön asszociálhat akár Károlyi Sándorra is, aki rövid, nem ügyességéről emlékezetes karriert futott be az FTC futballistájaként, vagy akár tetszőleges, más Károlyira is, nem arra a nyilván gyűlölt grófra, akinek a szobrát gyorsan ki kellett röpíteni tavaly az Országház szomszédságából. Simán lehet, hogy valakinek például Károlyi Tibinek hívják a vízvezeték-szerelőjét. Vagy nincsenek ellenére az iskoláslányok a Károlyi-kertben.
De valahol azért mélyen dadaista az egész. Átnevezni a Roosevelt teret simán csak óriási bunkóság legnagyobb katonai szövetségesünkkel szemben. Átnevezni az ötödik kerületi Szivárvány utcát Pilinszky János utcára, az érthető, a szivárványról az egyszeri járókelő a végén még nem a légköri jelenségre vagy az andoki népek színpompás zászlójára, hanem a buzikra gondol, buzulni pedig nem túl alkotmányos. De ez? Ez mi? Ez tényleg mi?
Néhány hónappal ezelőtt egy, a bűnüldözéssel intim és magas szintű kapcsolatban álló közeli ismerősömmel beszélgettem az utcaátnevezésekről. Érintőlegesen megemlítette azt a jellegzetes betörői modus operandit, hogy az elkövető az akció végén letolja a gatyáját és a konyha közepére szarik, megjelölve és szimbolikusan birtokba véve így a kirabolt lakást.