Magyarbor

Borőrült barátaim egyike-másika időnként meg szokta kérdezni, hogy mi a nyavalyát akarok én az olaszrizlingtől. Hát azt, hogy finom legyen, semmi többet. Szombaton meg is néztem, hol tart ez a finommá válási folyamat napjainkban. Most pedig megírom az egészet alaposan.

Megmondtam előre, hogy ez lesz: az Olaszrizling-október eseménysorozat főeseménye – a nagykóstoló, amit most a Sofitelben rendeztek Budapesten – épp alkalmas arra, hogy az ember minél alaposabban elmélyülhessen az országos felhozatalban. Teljesen belesüllyedni nem lehet – én legalábbis nem vagyok képes arra, hogy több mint hatvan termelő kétszer-háromszor ennyi borát végigkóstoljam, úgy sem, hogy az ilyen rendezvényeken értelemszerűen nem két, sőt még csak nem is féldeci a mértékegység –, de igyekeztem felderíteni a sokszínűséget abban a négy órában, amit erre szántam az életemből.

Miért is fontos nekem az olaszrizling tényleg? Egyrészt nem tudom. Másrészt azért, mert valamiért azt gondolom, ez a legmagyarabb szőlőfajta. Fehérben mindenképpen. Annak ellenére, hogy csak a 19. század második felében hurcolták be őt hazánkba, és a neve is milyen. Az olaszsága érdekes különben, főként, mert az olaszok gyakorlatilag nem ismerik. Nálunk, Romániában, Ausztriában meg Horvátországban terjedt el leginkább, a déli szomszédok grasevinának nevezik, és területeik több mint felén termesztik. Ők vendégeskedtek is most ezen az októberen, és mutattak szép cuccokat.

Mármost ha egy szőlőfajta csaknem az összes borvidékünkön előfordul – kb. ez a helyzet Magyarországon –, azzal akkor is kellene kezdeni valamit, ha képességei-adottságai egyébként csak a közepes környéki szinteket ütnék meg. Mást ne mondjak, Svájcban pl. a saszlával is hajlandók csodákat művelni – sok bort megfgyeltem, amikor ott jártam, és nincs szégyenkeznivalójuk a helvét termelőknek –, amit a világ összes többi szegletében mélységesen lenéznek. Ehhez képest annyira biztos, hogy az olaszrizling nagyságrendekkel többre hivatott, amennyire az emberileg és szakmailag egyáltalán lehetséges.

Ám egy dolog, hogy mi mire hivatott, a másik, hogy ki bírják-e hozni belőle, ami el van rejtve a mélyén. Arról nem beszélve, hogy az, hogy a legnagyobb terület az olaszrizlingé, nemcsak a legeslegújabbkori törekvések-tendenciák eredménye, hanem részben még mindig a múlté. Miért pont őt telepítették a kommunisták, gőzöm sincs, jól terhelhető ugyan, de viszonylag későn érik be, vagyis van benne kockázat. Stimmel azonban az is, hogy a kommunisták még a fasorban sem voltak, amikor már népszerű volt a rizling, ami Magyarországon mindig olaszt jelentett – és nem rajnait –, pl. a félreértett Béla szótárában is, aki számára nem létezett klasszabb bor az arácsinál, a szentgyörgyhegyinél, a somlainál. Ez mind olaszrizling volt, maradt.

Ha más nem is, már ez el kellene gondolkodtassa a kétkedőket. Azok a régi borivók aligha lehettek annyira ostobák, hogy csodálják a középszert. Szerencsére vannak is, akik elgondolkodtak – termelői síkon –, és nagy erőkkel-odaadással keresik az egykori nagyság nyomait. Határozottan állítom, hogy többen közülük figyelemre méltó sikereket értek el közben – de persze tartalékok is vannak még ezen a vonalon.

Oké, elhiszem, hogy a rajnai rizlingben és a chardonnay-ban több van – esetleg egyéb nagynevű fajtákban is –, de ez semmi olyasmit nem jelent, hogy mással akkor már nem is kell foglalkozni. Ha innen néznénk a dolgokra, akkor csak rozét kéne csinálni, a friss pénzű fogyasztók úgysem akarnak mást inni pénteki és szombati estéken. Viszont ez mekkora ostobaság lenne már, nemde?

Szokott itt lenni egy leágazás: némelyek azt is mondogatják, magyar olaszrizlinggel nem lehet meghódítani a világot, arra a furmint sokkal alkalmasabb. Szerintem ezzel szemben az a helyzet, hogy a világot semmivel sem fogjuk meghódítani. Kicsik vagyunk mink ahhoz – a 60 ezer hektár alá eső termőterülettel, aminek ráadásul csak töredékén terem tényleg minőségi szőlő –, hogy nagyratörő álmokat szövögessünk. Merjünk tárgyilagosak lenni: a magyar borokat a magyaroknak kell meginniuk. Világot hódítani pedig, ha muszáj, ott az aszú, különb édesbort e bolygó egyetlen szegletében sem bír csinálni senki. Hogy a világ most nem akar édeset inni? Ez probléma – de divatok jönnek és mennek, már csak életben kéne maradni valahogy a trendkorrekciókig. Tizenöt éve pl. mindenki vöröset vedelt, most meg úgy jön fel a fehér nemzetközileg, mint a talajvíz.

De vissza az olaszrizlinghez. Egy boldog országban a következő lenne az alap: ebből a fajtából hirtelen soha többé nem készülne lőre, kizárólag jó, jobb és még jobb borok készülnének belőle, az egészen olcsótól a kifejezetten drágáig. Na akkor kezdhetnénk el arról beszélni, hogy történt valami ebben az ágazatban. Közben olyan érzésem van, hogy ilyeneket tíz éve is írtam már – és tíz év múva is fogok, ha helyzetben leszek, és nem megy el tőle a kedvem –, sőt azzal is tisztában vagyok, hogy a legjobb termelők sem adnak el rizlingből néhány ezer üvegnél többet per év, és azzal is, hogy tízből kilenc fröccs rozé a budapesti szórakozóhelyeken, a maradék meg irsai és a társai.

Viszont ha azt nézem, mi minden szuperséghez volt szerencsém szombaton, mégsem vagyok totál pesszimista. Különben sem lehetnék, nem kenyerem, tudjátok.

Ennyi okoskodás elég lesz, még sok is – talán világos, mire akartam kilyukadni: arra, hogy igyatok olaszrizlinget –, előhozakodnék konkrétumokkal.

Illetve még: az olaszrizling azért jó, mert sokféle bort lehet belőle készíteni. (És volt a kóstolón ilyen és olyan egyaránt.) Könnyű-friss-reduktívakat is – az osztrákok a Fertő-tó kivételével, ahol kvázi aszúznak is, kábé kizárólag ilyen gyümölcsöseket csinálnak –, meg összetettebbeket-sűrűbbeket is, amilyenekkel a magyarok és a horvátok szívesen próbálkoznak. Ebből a szempontból a chardonnay mellé is oda lehet tenni. Mondjuk az megtörténhet vele, hogy ha nagyon száraz a nyár meg az ősz, és ész nélkül süt a nap, elfogynak a savai, és ettől lusta és lapos lesz a bor – ám 2013, ami borilag aktuális, megérlelte, de nem égette el a szőlőt. Úgyhogy épp most kell rizlingezni.

Tényleg nem ragozom tovább, mondom, mi tetszett nagyon.

• Mátraaljáról a Csernyik Pince 2013-asa és Losonci Bálint 2012-es Úrráteszije (az egyik legjobb dűlőnév, ugye?)
• Egerből Gál Lajos 2013-as Szólátija
• a Felvidékről Bott Frigyes 2012-ese (ez elfogyott már szinte, de a 2013-as is menő)
• Dél-Balatonról Légli Ottó 2013-as Lugasa (ebben más fajták is előfordulnak, a 2012-es dűlős Banyászó még vagányabb – az gyönyörű, és milyen jó a neve dettó –, de drágább is valamivel)
• Füredről a Figula Pince komplett sora, különös tekintettel a piacra később kerülő 2013-as Öreghegyre (mind a négy boruk meggyőző volt nekik)
• Csopakról a Jásdi Pince három 2013-asa, a dűlőtlen csopaki, a Lőczedombi és a vibráló-izgalmas Siralomvágó (simán lehet, hogy ez utóbbinál jobb rizling még nem volt Magyarországon, piacra jövőre vagy azután megy, most a 2011-es van kint)

Ezenfelül még egy nüanszon szeretném elhelyezni a hangsúlyokat. Korábban sokat nyavalyogtunk – az ún borblogger-társadalom! – amiatt, hogy a magyar fehérborok nem érlelhetők faszán. A furmintok se, semmi se. Szombaton a következő öreg rizlingeket találtam osztályon felülieknek:

• a 2010-es szentgyörgyhegyit a 2HA Szőlőbirtoktól
• a 2008-as csobáncit a Villa Tolnaytól
• a 2007-es badacsonyit a Skizo Borháztól

Kristálytiszta színűek, áttetszően csillogóak, gyümölcsös-érett illatúak, friss-egészséges ízűek voltak. Mind a hárman.

Hogy akkor végül is hol tartunk ennek a finommá válási folyamatnak a frontján? Hát látjátok, hogy haladunk. Mint Józsi az úthengerrel.

[A fotókat Graselly Balázs készítette a Vinoportnak. Az első felvételen balról Gál Lajos egri termelő, jobbról a Jégkorongblog főszerkesztője látható, a másodikon balról Légli Ottó, jobbról Figula Mihály termelők néznek szembe, Légli kezében Lugas, a harmadikon középen Jásdi István figyelhető meg.]