Jobb a sör, menők az új buszok, találni munkát.
2006 és 2009 között éltem Londonban, nagyrészt a képen látható területen, kedden pedig volt pár szabad órám ott, így körbenéztem, hogy mi is a stájsz manapság.
Londonnak nincs négyes metrója, a tizenegy vonal viszont olyan sűrűn behálózza a várost, hogy a tömegközlekedéssel eddig sem volt különösebb gond. Leszámítva a buszokat, amik hajlamosak órákon át araszolni a reggeli dugóban. Az olimpiára tervezett, teljesen hazai gyártású új emeletesüket most próbáltam először, és ki merem jelenteni, hogy ezt a problémát is megoldotta.
A klasszikus nyitott hátsó ajtó ugyanis az eredményezi, hogy a londoniak bárhol fel- és leszállhatnak, legyen az piros lámpa, vagy épp egy kilátástalan dugó kellős közepe, ahonnan gyalog is gyorsabb. Igaz, így kettőre nőtt a buszon lévő alkalmazottak száma, de ez még mindig jóval gazdaságosabb, mint a BKK nyolc ellenőr+vezető felállása. Londonban persze rég nem papírfecnikkel szórakoznak, így bliccelés sincs.
Sörfronton is erősödött az ország. Az öt éve megszokott eurotrash lager és brit ale kombó mellé bejöttek az amerikai IPA-k, magukkal rántva a hazai élmezőnyt. A Brewdog sorra nyitja kocsmáit, camdeni söntésükben pedig sikerült össszefutnom a külföldi terjeszkedésért felelős sráccal, aki nyitott volt egy budapesti pub ötletére, így ha megvalósul a dolog a következő két évben, mindenki jön nekem egy sörrel. Alapból Hardcore, de rugalmas vagyok.
Ami az álláskeresést illeti, betértem első munkahelyemre, ahol a pult mögötti srác három hónapja tolta az ipart, majd a törzskocsmámba is, ahol ugyan angol volt a pultoslány, de csupán három hete kezdett.
Ez annyit tesz, hogy a fluktuáció változatlanul óriási, így ha valaki kicsit is talpraesett, talál valami munkát addig, amíg megtapad az elején.
Április 6-ára még van repülőjegy. 7-ére pláne.