Kedd óta minden nap kimentem valamiért erre az érdekes fesztiválra, de szombat éjjelig hiába is törtem a fejem azon, hogy vajon miért volt úgy igazán érdemes ezt tennem. Akkor azonban a Cirque de Sziget program keretében megnéztük az Akoreacro előadását, és nincs több kérdés.
Kedd óta minden nap kimentem valamiért erre az érdekes fesztiválra, de szombat éjjelig hiába is törtem a fejem azon, hogy vajon miért volt úgy igazán érdemes ezt tennem. Akkor azonban a Cirque de Sziget program keretében megnéztük az Akoreacro előadását, és nincs több kérdés.
Voltak pedig egész jó koncertek – nekem pl. kifejezetten bejött az Alt-J, ami sokaknak nem jött be, és a Foals dettó, amit meg a szakértők is szerettek –, de valami csak hiányzott, amire majd lehet esetleg emlékezni. Tök mókás amúgy, hogy Gerendai Károly szokásos Sziget környéki Index-interjújában a hangversenyeken túlmutató, a fesztiválélmény komplexitásához hozzáadó értékként első helyen vette elő az alternatívcirkusz-jelenséget. Egyáltalán nem vagyok ennek a szubkultúrának a jó ismerője, annyit tudok, hogy létezik, jó barátom pl. rendszeresen jár trafós előadásokra speciális érdeklődéséből kifolyólag, és azért ezt-azt láttam már én is.
Ilyen jót azonban, mint ez, még életemben nem.
Pedig az Akoreacro így első ránézésre nem tűnik extra világszámnak, az fb-oldalukon kétezer-valamennyi a kedvelőik száma – immár eggyel több, ritkán like-olok bármit is, de most ezt be kellett húznom –, és nem dob ki túl sok méltatást a monopolhelyzetben lévő internetes kereső sem. Ehhez képest olyan estet raktak össze és olyan sikert arattak, hogy majd összedőlt a sátor.
Hogy hogyan és miért, azt nem könnyű átültetni prózába – a cirkusz ráadásul kiváltképp olyan ügy, amihez ott kell lenni, egy videó sem ad vissza szinte semmit –, a lényeg, hogy tökéletesen eltalált valamit ez a francia társulat. A francia amúgy nemzetközi, orosz és spanyol szereplő is van a műsorban, sőt, akik beszéltek, e két nyelven szólaltak meg, így látatlanban azt gondoltam, többen is lehetnek köztük oroszok – tudjátok, az ő cirkuszművészetük legendás –, és hogy a munkásruhás zsonglőr biztos az, hisz látszik az ábrázatán. Nos, Basile Narcy nem orosz.
A Klaxons c. műsorban tehát artisták és muzsikusok rendeztek össze különféle mutatványokat és zenéket. A kiindulópontjuk az lehetett, hogy visszahozzák a régi, sátras-fűrészporos korok hangulatát, okosan huszonegyedikszázadosítva, és ez maradéktalanul sikerült nekik, csodásan maradtak stílusban az elejétől a végéig. Hiányzott minden, amit a cirkuszban soha nem szerettem – sehol semmi flitteres csillogás, sehol egy erőltetett poén –, ehelyett úgy pörgött a cucc, mint a motolla, légtornászkodásostul, egyensúlyozóművészestül, zsonglőrködésestül és zenebohóckodásostul. De annyira, hogy gyakorlatilag az első trükktől kezdve hejehujázott a publikum, és ezt aztán félpercenként muszáj volt megismételni, a végén pedig azonnali álló ovációba torkollott a tetszésnyilvánítás. Felpattantam magam is, és nem kelletlenül, mint máskor. Már-már olyan extázisba kerültem, mint mikor megvertük tavasszal az olaszokat.
A héten egyébként kétszer is jártunk arra este tizenegy körül, de nem fértünk be, tegnap pedig akkorát nyomakodtunk az őrült tömegben a kapunyitáskor, mint utoljára a beregszászi buszpályaudvaron 1989-ben. De megérte, nagyon is. Viszont szomorú is vagyok kicsit, mivel utólag megnéztem a Cirque de Sziget teljes programját, és lett volna még mire beülni bőven.
Ha korábban kapcsolok, úgy végignézem az összes műsort, mint a pinty. Hát erről lemaradtam, nem öröm, de van ilyen. Egy Klaxons viszont még lesz, ma este tizenegykor, ha arra jártok.