Mivel későn fejeztük be a pénteket, ezért korábban lezártuk a szombatot Brassóban, így levezetésképpen néztünk egy kis tévét a szállodában. És pont ment akkor az X-Faktor utolja.
Ennyiből természetesen eszem ágában sincs úgynevezett kritikát írni – ami különben is múlt századi műfaj, hehe –, de az a helyzet, hogy nem tudok szabadulni az élménytől.
Hiába nem akarom eljátszani a magaslati entellektüelt sem – akinek nincs tévéje, és azon is csak a Mezzót nézi –, a ripacskodásnak az a szintje, ami fültövön vágott abban a háromnegyed órában, tényleg nem hagy nyugton. Ennyi hamis embert egy kupacban még nem láttam, és kész. Itt nem az életük lehetőségét – már amennyiben tényleg az – kihasználni próbáló versenyzőkre és az énekhangjukra gondolok: az irritáló alakok top 3-as listájából amerikai bombázással sem lehetne kirobbantani Istenes Bence műsorvezetőt, valamint Tóth Gabi és Alföldi Róbert mentorokat. Egyetlen vállalható és hiteles gesztusukra sem emlékszem.
Mondjuk legalább sokat nevettünk.
Persze attól, hogy egyfajta nagyokos kibicként rácsodálkozom ezekre, simán lehet, hogy ez a hamisság is a nemzetközi formátum része. Nem tudhatom, hiszen ebből a műfajból utoljára talán a Megasztár második évadát néztem rendszeresen – szerették a gyerekek –, és azóta sok minden megváltozhatott a történelmi időkben. Vagy már az is gagyi volt?
Annyi azonban egészen biztos, hogy minden idők legerőtlenebb és -gyámoltalanabb Uprising-coverjétől mégiscsak meg kellett volna kímélni az emberiséget.