Magát megnevezni nem kívánó olvasónk azzal a kérdéssel szembesült, hogy mikor lesz a világnak vége. És megválaszolta.
Most lett.
Háziorvosainktól nagyrészt egyébként is lassan elbúcsúzhatnánk, a súlyos betegektől is. Ez egy olyan betegség, aminek társadalmi szövődményei vannak már most. Várt és nem várt komplikációk. Most akár tényleg átszámolhatjuk a stadionokat lélegeztetőgéppé, mert nem demagógia azt mondani, hogy fuldoklunk. Évtizedes folyamatok gyorsulnak fel. Kevesebben leszünk (lesztek, lesznek), igaz, összességében talán egy kicsit egészségesebbek és okosabbak. De nem biztos, hogy bölcsebbek is. Vész idején a gyengét gyámolítani nincs idő, nincs erő, talán nincs is szükség. Egy világnak most vége lett, lesz majd egy új helyette annak, aki megéri, azt gondolhatnánk, de nem, ez már az új világ, ez egy új világ, önámítás átmenetinek nevezni, naivitás azt remélni, hogy majd csak kibekkeljük valamiképp. Lehet majd a történelemkönyvben nagy korok közötti, tülekedő tömegektől roskadozó híd, de fejezet lesz, nehéz fejezet. Közhely, hogy nem a cél, hanem az út számít igazán, viszont szemléltetni talán pont megteszi azt, ami jön, ami történik velünk: lehet, hogy érkezik majd az új világ, ami a cél, a végeredmény, de, amin vagyunk épp, az út, az maga egy új világ, annak, ami volt: vége. Hamarosan meg kell tanulnunk másképpen élni ezen a bolygón, az első néhány vizsgán már elbuktunk, ez most az, amikor valóban tanulunk, amikor nincs pótvizsga, amikor nem lehet felmondani és világ körüli útra menni, csak a legjobb tudásunk szerint megválaszolni a következő kérdést.