Ücsörög Rey kisasszony, az egyelőre szunnyadó Erő birtokában, tekintete a halódó szudáni naplementét vallatja feszt, és zabálja két pofára a téglaporral kevert csatornavizet. Nincs ezzel nekem különösebb gondom mindaddig, amíg a Lando Calrissian és egy különösen jellegtelen vizes briós szerelemgyerekeként leírható Finn, a kiugrott rohamosztagos legényke egy akkora vágósertés mellett nem kezdi ugyanazon sivatagbolygó ugyanazon településén szlopálni a csatornavizet, amiből alsó hangon négy mázsa minőségi hurka kijönne. Fel vagyok háborodva, kritikailag.
Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy ez sci-fi. A sci-fiben, de még a fantasyben sem lehet minden, csak lehetnek mások a világ szabályai. Elképzelhető tehát egy olyan világ, ahol egy nagy, minden élőt átjáró erő létezik, amely jó és rossz célokra is használható. Elképzelhető egy világ, ahol egyes halandók szellemi ereje képes a fénysebességgel haladó lézerfegyver-sugarat a levegőben percekre megdermeszteni. Még olyan is létezik, ahol elképzelhető, hogy miután elpusztítjuk egy bolygórendszer napját, még külön szétlőjük a bolygót is, hiszen a központi nap elpusztításának gravitációs és fotoszintetikus következményei nem biztos, hogy elég drámaiak a bolygólakosság mint potenciális élőerő vonatkozásában. De olyan világ nincs bazdmeg, ahol az éhező nép a lekapart vakolatból és kőolajból szintetizált polietilén sajtburgerhez is csak ritkán hozzájutva tengeti életét, miközben akkora négylábú hurkatöltelékek rohangálnak a faluban, mint egy kisebb birodalmi lépegető. Nem, nem fogadom el az érvet, hogy ez biztos egyéb haszonállat. Nem láttunk a sivatagot bőszen szántó, igába fogott sertéseket, de meg még a málhás teve is mechanikus, nincs mit enni, erre, apám, szabadlegeltetési módszerekkel tartunk valamit, aminek a napi fogyasztása kenterbe ver egy kupac kéjsóvér Fekete Lászlót. Nem fogadom el azt az érvet, hogy csak a lomizó rabszolgák éheznek, mindenki más meg dúskál. Nem, mert nincs az az Auschwitzbe oltott Dachau, ahol a gépfegyveres őrzés ellenére egy ekkora karajbomba megélné az első éjszaka végét. Elhiszek én bármit, mi több, élvezem is a szabadon szárnyaló fantázia játékát: jöhetnek láthatatlanná tévő gyűrűvel, szuperkatonákkal és gondolkodó bolygókkal, elhiszem én még az intelligens szakállamtitkárt is. De a világ és a SW-Univerzum rendje mindaddig nem állhat helyre, míg napvilágra nem kerül az a kivágott jelenet, amelynek során a falubeliek víg kaktuszpálinkázás közben mócsingolják épp fel űrröfinket, miközben a háttérben főkötős nőnemű humanoidok és kék, okarínázó plüsselefántok mossák az immáron ágason fityegő, szemében enyhe szomorúsággal a saját máját tanulmányozó jószág beleit.
Én szóltam.