Ma délelőtt élő egyenesben megtekintettem a Miniszterelnök Úr tusnádfürdői beszédét, és azóta sem tudok szabadulni a hatása alól. Figyelem a reakciókat, és hol mulatok, hol csodálkozok. Gondoltam, az lesz a legjobb, ha így néhány óra elteltével írok erről az egészről valamit.
Ma délelőtt élő egyenesben megtekintettem a Miniszterelnök Úr tusnádfürdői beszédét, és azóta sem tudok szabadulni a hatása alól. Figyelem a reakciókat, és hol mulatok, hol csodálkozok. Gondoltam, az lesz a legjobb, ha így néhány óra elteltével írok erről az egészről valamit.
Először is azt szeretném elmesélni nektek, hogy Orbán Viktor kiváló formában van. Igaz, hogy Csehszlovák Kém barátunk a Tumblr-en már betolta őt egy kalap alá Václav Klaus egykori kormány- és államfővel, ám az a helyzet, hogy a három százalék – ilyen kis izét támogat most a cseh Boross Péter – és a kétharmad között szignifikáns a különbség. Orbán Viktor pedig – hiába burjánzik a különböző szubkultúrákban a wishful thinking, és egyesek már, haha, odáig jutottak, hogy valójában Lázár János irányít – nem úgy viselkedik, mint aki retteg, hogy elveszítheti a támogatottságát. Inkább úgy, mint akinek bőven van ereje építeni rá. És nemcsak rá – de erről később. Bizony, ez van, jobb, ha nem reménykedtek meghasonlásban és összeomlásban.
Ez a beszéd mindig fontos pillanata a nyári politikai szezonnak. Mi több, az egész áldott esztendőnek. Orbán Viktor ilyenkor megpróbálja értelmezni és megmagyarázni az oszágot, a nemzetet és a világot, nem csak úgy carpe diem alapon, hanem történelmi-filozófiai síkon. Azon persze érdemes elmorfondírozni, hogy magához, a híveihez, a konkrét közönségéhez vagy ellenfeleihez beszél-e ilyenkor. Hogy gondol-e arra, kinek mit kellene üzennie – szerintem igen –, illetve, hogy ki mit tud majd kiolvasni a mondandójából.
Van egy olyan érzésem, hogy a jól idézhető mondatokat, mint amilyenek a kormánytöbbség ellen idegen pénzekből és idegen érdekek képviseletében fenekedő civil szervezetekről szólók voltak ma, direkt azért süti el, hogy legyen min háborognia az ellenzéknek és a közvélemény liberális részének. Hogy legyen miért ugrani, hepciáskodni, támadni – ami az aktuális magyar erőviszonyokat és közhangulatot nézve olyan kontraproduktív, hogy a fal adja a másikat.
És ezen a ponton máris eljutottunk a lényeghez: Orbán Viktor nem az álmairól beszél, amikor azt mondja, hogy a liberális demokráciának vége, hanem a konkrét magyar valóságról. Tölgyessy Péter írta régebben az Origóban – egyszerűsítek –, hogy a Fidesz elnöke a legdemokratikusabb magyar politikus. Abban az értelemben, hogy jól tudja, mit szeretne hallani, mit képes megérteni a népe. Én a magam részéről korántsem gondolom – ahogyan ő gondolja, vagyis állítja –, hogy a nyugati modell a 2008-ban kezdődött gazdasági válsággal megbukott. Ám azt biztosra veszem, hogy ezt az állítást könnyedén elhiszik azok a százezrek vagy milliók, akik megszenvedték a történteket, a munkahelyük elvesztésén, a hiteleik bedőlésén, a gyerekeik esélyeinek beszűkülésén keresztül. Nekik hiába mondjátok, hogy minden megy tovább, és Amerika meg Európa ugyanolyan menő, mint azelőtt volt – sokkal menőbb, mint Oroszország, Kína vagy Törökország, amelyeket a Miniszterelnök Úr napjaink sztárjaiként Tusnádfürdőn felsorolt –, ha úgy érzik, Magyarországot a globális tőkével karöltve elbaszták a kommunisták és a liberálisok. Annyira, hogy nem is lehetne normálisan élni itt – ha nem lett volna rezsicsökkentés.
Hiába mondjátok azt is, hogy normális ország csak felnőtt polgárokból lesz. Ha szalad a szekér, akkor igen, de ha nem, bonyolultabbá válik a képlet. Az emberek közül sokan szívesebben alattvalók – egy-két évvel ezelőtt is volt egyáltalán nem segghülye ismerősöm-földim-honfitársam, aki nem akarta elhinni, hogy tényleg azt mondom: életünk legnagyobb csodája, hogy összeomlott a Szovjetunió –, mint polgárok, hisz előbbi esetben nem maguknak kell gondolkodniuk magukról, megteszi helyettük más.
Jókorát csodálkoznék, ha később bebizonyosodna, hogy Orbán Viktornak igaza volt, és 2008-nak tényleg ott a helye 1918, 1945 és 1990 mellett. Ugyan már. A válságretorika azonban – ahogy arról fentebb értekezni próbáltam – bizonytalan időkben garantáltan kifizetődő, függetlenül attól, mire következtet utólag a történelem.
Magyarország miniszterelnöke nem az idén jött rá, hogy nem a 444 vagy a Cink olvasóit – nem is a Tumblr népét – kell meggyőznie, már húsz év eltelt, mióta lemondott liberális rajongóiról. Őket manapság csak azért tartja, azért figyel rájuk – valószínűleg figyel –, hogy segítsenek minél cizelláltabbra formálni-fogalmazni az övékével szögesen ellentétes világképét. A liberalizmustól félni nincs oka, belátható időn belül nem fog megerősödni, szubkulturális jelenséggé töpörödött. Ebbe most nem mennék bele, de: már jobb és bal sincsen, ez ugye egyértelmű?
Hogy ez az orbáni világkép így is elég zavarosnak tűnik, és nem könnyű dekódolni, mit jelent az illiberális nemzetállam és a munka alapú társadalom? Hogy pontosan nem tudjuk, mi fog következni? (Biztos lesz komment, amiben kifejtitek majd, a jogállam végleges felszámolásának programja lett meghirdetve – én még nem látok ilyen tisztán.) Annyi baj legyen, Orbán Viktornak semmi oka a sietségre. Ráadásul minden reakció, ezen belül, igen, minden ilyen poszt is – akár okosságokat, akár baromságokat tartalmaz – csak újabb tégla az egyre masszívabb falban. Kőművesek vagyunk mindannyian, kisebbek, nagyobbak, közepesek, akár akarjuk, akár nem. Amíg nincs érvényes, hiteles másik program – hisz nincs! –, addig mindenki neki dolgozik. Úgyhogy az a rossz hírem is van még, hogy Orbán Viktor nem hülye, hanem okos.
Cinikus volnék? Nem veszem elég komolyan, ami zajlik körülöttem? Lehet – de már csak azért is jólesik, mert mindenki azt mondja, az ilyesmi ideje lejárt. Dehogy járt, éppen ellenkezőleg, higgyétek el nekem.
Fotó: Beliczay László/MTI