Nem életet mentünk a konyhában!

Dokumentumfilm készült a világ Michelin-csillagos éttermeit látogató fine dining szubkultúráról, én pedig megnéztem, és ezt rövidesen ti is megtehetitek. De vajon érdemes-e?

Egy kopaszodó angol férfi ül a világ egyik legdrágább éttermében, és azon lamentál, hogy nem azt a méregdrága pezsgőt kapta a menühöz, amire gondolt, hanem egy másik méregdrága pezsgőt. Majd egy fiatal thai férfi fél percen keresztül kérődzik átszellemült arccal egy másik elit étteremben egy exkluzívan feltálalt fehérrépán. Innét indulunk, ezeket az embereket kellene a film végére megszeretni, vagy legalábbis megérteni.

A Világevők (Foodies) indítása hatásos: tényleg nem tartozom a fine dining szubkultúra indulatos kritikusai közé, de megértem, ha valaki kicsit megfeszül az első képsorok láttán. A téma borzasztó érzékeny: ahogy a filmben is elhangzik, nincs egyetlen olyan, a gazdag emberekkel azonosított hobbi sem – a golftól a műgyűjtőkig –, ami ennyi indulatot váltana ki, mint az elit éttermeket hobbiszerűen járó foodie-k (nálunk világevők) tevékenysége. Éppen ezért be lehetne ezt mutatni rendkívül felületes, Frei Tamás-i harsánysággal (“EBBEN AZ ÉTTEREMBEN EGY VACSORA MÁSFÉL MILLIÓ FORINTBA KERÜL, KEDVES NÉZŐINK!”), de szerencsére a film svéd és holland készítői más utat választottak.

Öt gasztroblogger főszereplőt követhetünk: a világ összes Michelin-csillagos éttermét végigevő angolt, a Run-DMC-ből meggazdagodó amerikai zeneipari mogult, egy volt litván divatmodellt, egy gazdag thai család fiát és egy hongkongi nőt, aki még mindig a szülei lakásában lakik, és az összes pénzét erre a költséges hobbira költi. Utóbbi, gyanítom, csak ezért került a filmbe, hogy megmutassák, nemcsak a kőgazdag emberek hobbija a fine dining (de azért ő sem nyomorog), mert nem volt túl színes egyéniség, leginkább a nevezetességeket programszerűen végigjáró japán turista foodie megfelelőjének tűnt. Sőt, valójában az első két figura bőven elég lett volna: a színtér legendájának számító, kimért Andy Hayler és a viccesen szókimondó Steve Plotnicki tényleg fenn tudják tartani az érdeklődést, a másik három szereplő jóval kevesebbet tett hozzá a filmhez, ami egy jó fél órával hosszabb is a kelleténél.

Andy Hayler érdekes figura: munkáscsaládban és vacak angol prolikajákon nőtt föl, aztán a Shell vezető szoftvermérnökeként nagyon jól kereső és sokat utazó felnőtt lett belőle, aki már évtizedek óta elismert étteremkritikus, annyira, hogy még időszámításunk előtt, 1994-ben elindította a honlapját. Érdekes dolgokat mond, és van egy sajátosan angolos, fanyar stílusa, amivel jól is adja elő a gondolatait arról, hogy miért nem szabad januárban zöldborsót enni Angliában. A potrohos, nagyhangú Steve pont az ellentéte, viszont amennyire megosztó, annyira szórakoztató is tud lenni, amikor például egy séffel vitatkozik, aki rossz néven vette, amiért “a világ legrosszabb előételének” nevezte a kreálmányát.

Ezek a blogok mára annyira nagy hatásúak lettek, hogy egy idő után maguk a séfek is elkezdték keresni velük a kapcsolatot, sőt igyekeznek ezzel-azzal korrumpálni őket, mások pedig bevallottan tartanak tőlük. De még ennél is jobb volt – és talán a film legerősebb része – az, amikor a gasztroblogokat anyázó séfek reakcióit vágták össze, ami valahol ugyanolyan béna, mint amikor filmrendezők vagy rockénekesek kelnek ki magukból a kritikák miatt, másrészt viszont van abban valami, hogy milyen alapon kritizálnak világhírű séfeket elkényeztetett 15 évesek, akik egy rántottát se tudnak összecsapni. Hiszen azért a főzés nem egészen ugyanaz, mint filmet forgatni vagy rockzenekart alakítani.

Az alapkérdéssel, hogy miközben az emberiség nem kis hányada számára a napi egyszeri rendes étkezés is komoly problémát jelent, nem visszatetsző-e egy kisebb afrikai ország évi teljes GDP-jét hagyni néhány drága étteremben, és közben húzni a szánkat amiatt, hogy nem elég intenzívek a homár ízei, finoman szembesítik is a szereplőket, de igazából nem tudom én sem megmondani, miért rosszabb éttermeket látogatni programszerűen, mint mondjuk focimeccset vagy akár koncerteket – utóbbi kettő miatt már én is utaztam külföldre. A fine dining lehet, hogy megmarad egy kiváltságos kör szórakozásának, de annak, hogy – többek között az ilyen gasztroőrülteknek is köszönhetően – sokkal többet beszélünk az étkezésről, mint húsz vagy akár tíz éve, én inkább csak pozitív oldalait látom. Bár a címbeli idézetet mondó séfnek is lehet igazsága abban, hogy azért kezeljünk mindent az értékének megfelelően.

A Világevők nemcsak annak jelenthet élményt, aki hallott már a Sushi Saitóról vagy a filmben feltűnő egyéb legendás éttermek bármelyikéről, hanem tényleg bemutat egy szubkultúrát, ráadásul csodaszép képekkel, Japántól Svédországig, és viszonylag kevésszer kell csámcsogó, ronda embereket nézni közvetlen közelről. Az mondjuk elég idegesítő, hogy mindegyikük fényképezőgéppel jár étterembe, de a film igazi hibája nem ez, hanem a fókuszálatlanság: ahogy már írtam, nincs ebben a témában egy játékfilm hosszúságú mű, egy idő után egyik szereplőről sem derül ki semmi új, csak a helyszínek és a fogások változnak folyamatosan, és nem tartunk sehonnét sehová. Ha eddig is utáltad az éttermeket kritizáló gasztrobloggerek fajtáját, megszeretni most sem fogod, de talán egy fokkal jobban megértheted őket.

A filmet június 18-tól játsszák majd a magyar mozik, a tegnapi sajtóvetítésen pedig ketten is megjelentek a szereplői közül (Hayler és a litván Aiste Miseviciute), ám valami fura ötletből kifolyólag a film előtt ültek ki a pódiumra egy hevenyészett és nem túl tartalmas kerekasztal-beszélgetés erejéig, nem pedig utána, amikor már lehetett volna viszonyulni hozzájuk.

Pedig Haylerrel egyszer szívesen meginnék egy pohár Törleyt. De majd máskor.