Nagyjából 30 perc után egy fura érzés kerített hatalmába az új Robotzsaru közben. A kezem nem volt már görcsösen ökölbe szorítva. Nem járt idegesen a lában. Egyenletesen vettem levegőt. Nem sóhajtoztam, nem ásítoztam. Egyáltalán nem voltam mérges arra a filmre, amit éppen néztem.
Nagyjából 30 perc után egy fura érzés kerített hatalmába az új Robotzsaru közben. A kezem nem volt már görcsösen ökölbe szorítva. Nem járt idegesen a lában. Egyenletesen vettem levegőt. Nem sóhajtoztam, nem ásítoztam. Egyáltalán nem voltam mérges arra a filmre, amit éppen néztem.
Pedig az új Robotzsarunak már az előzeteseitől is kedvem lett volna lyukat ütni a falba vagy legalábbis pöcsönlőni valakit. Az 1987-es Paul Verhoeven-féle változat úgy tökéletes ahogy van, és ami a legszebb, az egyetemes emberi történelem bármelyik pontján időszerű. Mindig lesz bűnözés, mindig lesznek köcsög vezetők, manipulatív cégek, vak fanatikusok, a technológia megújulásától mindig is félni fognak az emberek és mindig is farkast fognak kiáltani attól, amit nem ismernek. Nincsen semmi szükség arra, hogy bárhogyan is modernizálják, mert hogy a tökömbe lehetne modernizálni valamit ami a modernizálásról magáról szól?
Sehogy. Fel lehet újítani a képminőséget, jobban keverni a hangot, szebb tokban megjelentetni, de a Robotzsaru az Robotzsaru marad. És ezt most nem azért mondom, mert több mint egy éve az asztalomnak egy állandó kiegészítője pont egy Robocop-figura, amit gyerekkoromtól őrzök, hanem mert megdönthetetlen tény.
Ezért lepődtem meg magamon, hogy nem akarom szétcincálni a vásznat, amikor a 2014-es változatot nézem. Pedig akkor szét akartam, amikor láttam, hogy Murphy-nek ebben a részben nem tankszerű páncélja van, hanem egy ránézésre gumigönce, amikor nem szemtől szemben végzik ki a gyilkosai, hanem gyáván egy autóba rejtett bombával, és amikor egyáltalán nem mutatta jelét semmi humornak. Egyáltalán. Tényleg.
Pedig egyáltalán nem tökéletes film, sőt, igazából jó sem. De ha már a piaci verseny diktálja azt, hogy a nyolcvanas évek egyik nagy kasszasikerét felújítsák, vagyis nem, újrakezdjék a katasztrofális második és harmadik rész után, akkor lehetett volna rosszabb a végeredmény. José Padilha rendező nem annyira jellemtelen stróman, mint Len Wiseman (Total Recall) vagy Louis Leterrier (A titánok harca), hanem képes legalább úgy felvenni pár jelenetet, hogy azoknak legyen legalább egy kicsi karaktere. Magyarul hogy nem úgy néz ki, mint egy vízlágyító-reklám, hanem úgy, mint egy vízlágyító-reklám, amiben néha akadnak feszült pillanatok. És legalább egy Michael Keaton.
Az új Robotzsaru tényleg nem egy tank, hanem egy informatikai svájcibicska, akinek az agyában összeér a teljes adatbázis a térfigyelő kamerák archívumával, képes arra, hogy előre szimuláljon bármilyen akciójelenetet, nem golyókkal lő, hanem elektrosokkal, és van egy olyan motorja is, mint Batmannek. Ráadásul feketében van. Az új Robotzsaru egyetlen, talán vicces pontja az, amikor Michael Keaton az Omnicorp vezetőjeként azt mondja, hogy ne ilyen hülye metálszínű legyen a cég új terméke, hanem mattfekete, mert mostanában azt bírják az emberek. El tudok képzelni egy pontosan ugyanolyan felszólalást egy hosszú asztalnál, ahol valaki, akinek természetellenesen sima a homloka és fehér a fogsora, és valamilyen döntési pozícióban van a stúdiónál, ugyanígy próbál érvelni. A hősök mostanában sötétek, legyen a miénk is sötét.
És a Robotzsaru sötét, önmarcangoló, hebegő-habogó, sőt, síró hős lett, akinek a korhatárbesorolás még azt sem engedi meg igazán, hogy vériszamosan álljon bosszút, vagy igazi fasiszta módon vágjon rendet Detroit utcáin.
Most, hogy ennyit szapultam, igazán elmagyarázhatnám, hogy miért nem voltam erre a filmre mérges. Én sem tudom. Azt hiszem tetszett az új ruhája.
A Robotzsarut múlt héten mutatták be a magyar mozik.
Fotó: outnow.ch