Nem megyek!

Időnként felmerül a kérdés, van-e értelme közéleti kérdéseket feszegető posztokban véleményt nyilvánítani egy párszázas olvasottságú blogon úgy, hogy az adott poszt szinte biztos hogy nem jut el azokhoz, akiknek igazából szól.

Utoljára akkor vetettem fel ezt a kérdést, amikor úgy döntöttem, hogy befejezem a Politikoncra keresztelt, a hét legérdekesebb közéleti híreit összegyűjtő, és kommentáló rovatot. Persze amikor erről döntöttem, nem csak ez volt szempont. Erős indoknak éreztem azt is, hogy heti 6-8 óra lassú ázást a magyar politika szartengerében még a közéleti blogolás rinocérosz-bőrű Schirilla Györgyei sem bírnak ki becsavarodás nélkül, nemhogy én. Nyilvánvaló, ordító faszságokról ritkán lehet jót, vagy frappánsat írni. Sokszor megesett, hogy csak bámultam katatón arckifejezéssel a monitorra, és nem jutott eszembe semmi. Ezek a fúk eladják magukat, nem kell ide körítés, magyaráztam magamnak.

Most sem gondolom másként. Ugyanakkor a vasárnapi népszavazás – talán kissé szánalmas módon – mégis csak bír akkora jelentőséggel, hogy a népszavazással kapcsolatban velem egy platformon lévőket informáljam arról, hogy milyen következtetések útján jutottam el oda, ahova ők, illetve közülük sokan.

Ebben lesz némi eltérés a szokásostól.

Valahogy úgy alakult, mindösszesen másfél kormányciklus alatt, hogy a Fidesz kormányozta ország – bár technikai értelemben élhető – annyira fojtogató bűzt áraszt, hogy az ország mobilis része már Londonban, Hamburgban, vagy Amszterdamban szellőzteti a fejét. A bűz oka leginkább az, hogy olyan soha nem látott mértékű, államilag szervezett, szűk körre szabott közpénzlopás zajlik az országban, ami teljesen lezárja a körön kívül maradottak perspektíváit ezen a megközelítőleg százezer négyzetkilométernyi játéktáblán.

Az már csak hab a tortán, hogy mindezt a hatalmon lévő elit olyan szenvtelenül, és tenyérbemászóan pofátlan módon teszi, hogy egészen a kézzel másolt krónikákig kell visszamennünk ahhoz, hogy valami hasonlóan ordas előképre bukkanjunk.

Ráadásul, a keresztény-konzervatív értékrend égisze alatt elkövetett cselekménysorként kell végigálmélkodni az egészet, amitől meg mintha mi magunk is összebarabásozódnánk picit.

Willkommen

Miközben nálunk egyre több energiát emésztet fel a korrupciós szarkupac takargatása, addig a Közel-Keleten zajló nagyhatalmi játék a II. világháború, és a délszláv válság óta nem látott kihívás elé állította Európát. Orbán korán kapcsolt, és akkor még nem is annyira befelé, mint inkább kifelé, elkezdett a közelgő veszélyre figyelmeztető, előrelátó politikus szerepében tetszelegni. A kontinens közönye után (ami lássuk be, Európa részéről nagy baklövés volt), látva a balkáni útvonalon megindult, háborús, és nem háborús övezetekből egyaránt érkező nagyszámú menekültet, Orbán (kihasználva a Charlie Hebdo szerkesztőségének lemészárlása utáni hangulatot) még Párizsban meghirdette azt a politikát, amely mára a regnáló magyar kormány elsődleges üzenetévé vállt.

Jött a kerítés, majd az értelmetlen plakátkampány-cunami is megindult. A kincstárlakat leverői így megnyugodhattak: a fehér galléros bűnözők sohasem lesznek annyira ijesztőek, mint azok a fiatal, európai, neofita muszlimok, akik lefejezős ISIS-videókra maszturbálnak, miután kiléptek a GTA-ból.

Kézenfekvő volt, hogy a fizikai határzárat építő Orbán lesz Európa kénkő szagú sátánfattya, holott – és ezt most is így látom – ép ésszel egyszerűen nem léphetett mást, még akkor sem, ha e köré olyan gusztustalan gyűlölet-lecsót rittyentett, hogy azt a marketingszakma nagy úttörője, Goebbels is megirigyelhetné.

Abban Orbánnak ugyanis igaza volt, elvben mindenképpen, hogy a schengeni határok védelmének valahogy érvényt kellett szereznie. A hogyanon persze vitatkozhatunk, és kell is vitatkoznunk, de ahogy most, úgy akkor sem értettem igazán, hogy miért nem értik meg ezt az érvelést az osztrák-magyar határtól nyugatra. Talán azért nem, mert mindenki aki számít, Orbánhoz képest kezdte el pozicionálni magát a kérdésben, Merkeltől Junckeren és Putyinon át, egészen Rubint Rékáig.

Ebben a hangulatban csúszott ki az ominózus Willkommen, és hirtelen az lett a legfontosabb német külpolitikai kérdés, hogy mennyi, a regisztrációt megtagadó, ellenőrizetlen eredetű migráns fél fel egy Budapestről Münchenbe tartó vonatra.

Aztán persze nagy lett a humanisták öröme, Merkel megistenült, Orbán pedig – míg nyugaton közutálatnak örvendett – végre felvehette azt a pozíciót, amelyből ritkán szokott csatát és választást veszíteni: a defenzívába kényszerülő népvezérét. Hívei körében ő lett az új Dobó és Zrínyi egy személyben.

Merkel mondata persze sokkal több kárt okozott, mint amire egyébként is számítani lehetett. Afganisztánból, és több, a Levantei iszlám Állam által közvetlenül nem terrorizált térségből emberek százezrei indultak meg azonnal a jólétet ígérő nyugat, elsősorban Németország, és az attól északabbra eső területek felé. Jelentős részük uzsorahitelből, melyet európai fizetésükből szándékoznak törleszteni majd, amennyiben bejutnak az EU-területére, és munkát is kapnak. Ezeknek az embereknek, a jelenlegi hányattatásaikat figyelembe véve, bármennyire is zord az állítás, Orbán kerítése az őszintébb, és korrektebb üzenet.

Van itt egy másik, nagyon fontos körülmény is, melyet szintén keveset hallunk, ha Merkelről esik szó. Németország első embere Willkommen üzenetével, ezzel a nagyon erős, nagyon pozitívnak szánt mémmel durván felrúgta a közös döntések Európájának eszményét. Európa mintha megszűnt volna létezni Merkel asszony nagylelkűségekor. Aztán amikor Európa legerősebb gazdasági hatalma számára is világossá vált, hogy mekkora a veszély és a teher, mely egyik hónapról a másikra ránehezedett, hirtelen hátralépett, és mintegy varázsütésre, újra Európában gondolkodva, a terhek megosztásán ügyködve próbálta meg mérsékelni a menekültválság ránehezedő nyomását.

Ha picit kijjebb tekintünk, és a válság gócpontjára koncentrálunk, akkor világosan látszik, hogy nagyhatalmi, elsősorban orosz és amerikai érdekek ütközőzónájává vált a közel-keleti térség. Európa – meghirdetve a soft powert – teljesen kihátrált önnön érdekeinek érvényesítése mögül, kitéve magát olyan külső erőhatásoknak, melyeket bizonyos tekintetben eltérő érdekű nagyhatalmak generálnak. Ennek az évtizedes töketlenségnek lett közvetett oka a menekültválság, és az európai átlagember biztonságérzetének meggyengülése. Hiszen egyetlen európai országban sem lehet háború, vér és könnyek, de legfőképp halott katonák ígéretével választást nyerni.

Így, európai határvédelem, hadsereg, és menekültregisztráció nélkül, kitéve a törökök szinte megfizethetetlen jóindulatának, mindenképpen ésszerűnek tűnik a fizikai határzár, ha humánusnak nem is.

Önkép

Mindeközben mivé lett a magyar?

Focimezzé. Vetélkedőben feszítő, pödrött bajszú juhásszá, Erős Pistává, gyenge demokratává, önmagában sosem kétkedő földbirtokossá, láthatósági mellényben kapirgáló zsellérré, ibizai kokainistává, ligeti és petíciós kopasszá, biofű-termesztővé, megélhetési kitántorgóvá.

A migránsvadászat felcsúti Hans Landája, aki talán még a tejet is úgy issza mint Cristoph Waltz, de nagyon előzékenyen nem nyom cigit a strudelba, mindannyiunk hőseként, a zsidó-keresztény kultúra védelmezőjeként igyekszik fellépni pengedrótból font, nemzeti színű, és brüsszeli kék szalagokkal ékesített töviskoronával a fején.

Akár azon az áron is, hogy bérprédikátorain keresztül, demenciában szenvedő, szabadkőműves körök befolyása alatt álló vénembernek állíttatja be a pápát.

Vajon lehetett volna másképp is? Lehetett volna a fizikai határzár megtartása mellett, mégis igazságos, és emberi módon eljárni menekültügyben? Orbán azt állítja hogy nem; én józan paraszti ésszel pedig azt, hogy nagyon is!

Ki tartotta vissza a kereszténység rózsakeresztes védelmezőjét attól, hogy demonstrálva elkötelezettségét, nagyobb számban, szír keresztényeket fogadjon be, ezzel tudva le azt, aminek elhárítására most egységre hívja az éppen általa megosztott nemzetet?

Ki tartotta vissza attól, hogy valóban, érdemi eljárás alá vonja a kerítéshez érkezőket, és minden igényt kielégítő, alapos átvilágítás után (jó példa Kanada), azokból embereket, családokat engedjen át Magyarország, és az EU határán?

Senki.

Mint ahogy arra sem hatalmazta fel egy magyar sem, hogy letelepedési kötvényekért cserébe, ellenőrizetlen hátterű, több esetben muszlim személyeknek adjon a kezébe magyar, és ezzel együtt EU-s okmányokat.

Ez az ember azt hiszi, azt gondolja, hogy bármit megtehet a magyar emberek biztonságára hivatkozva, vagy éppen annak ellenében. Keresztény érdekekre hivatkozik, miközben az egyik legősibb keresztény közösséget köpte arcon akkor, amikor a baltával gyilkoló azeri félszerzetet kiadta hazájának.

Ezek miatt a szempontok miatt döntöttem úgy, hogy nem megyek el a holnapi népszavazásra, és részvételemmel nem legitimálom azt, ami úgyis borítékolható: a Nemek győzelmét az Igenek, és az érvénytelen szavazatok felett.

***

Kósa ígéretet tett rá, hogy ha az Igenek győznek, a kormány lemond.

Tehát ha elmész, és igennel szavazol, bár úgysem győzhetsz, legitimálod a referendumot.

Ilyen fiúk ők:

Háromszor keresték meg Jézust a sivatagban.