Öltsetek feketét, gyászolni kell a magyar nyelvet! A mai fiatalok, az ördögi internet és a cset szánt szándékkal barmolják szét ezt az ősi csodát, mint az őrült, aki kalapáccsal esett anno a Pietának. De vajon nem inkább arról van szó, hogy mindig minden változik?
Az internet megjelenésével az írásbeliségünk is megváltozott. Egyre inkább elkezdett a szóbeliségre hajazni. Persze, megvannak a klasszikus írásos szövegek, mint a cikk vagy a regény, de ezek mellett egyre több az olyan újszerű kommunikációs forma, amiről alig tudunk még valamit, de közük sincs a szépirodalmi igényességhez, a hatásuk viszont mindenhol érezhető.
Manapság a szó elszáll, de az írás szintén (a Messenger üzenetküldő ikonja egy papírrepülő, LOL). Facebookozunk, chateleünk, e-mailezünk, smsezünk, és ezek a szövegek nem arról szólnak, hogy archiváljuk nagyszerű civilizációnk tudását az utókornak, hanem hogy minél gyorsabban, minél egyszerűbben közöljünk másokkal információt valamilyen okból. De nem a milliószori újraolvasás és finomesztétikai elemzés a cél. Ki az, aki egyáltalán hajlandó visszapörgetni egy-egy chatablakot a két hónappal ezelőtti beszélgetésig? Egyszerűbb rákérdezni Gizi néni leánykori nevére még egyszer.
Nem, az írásbeliségünk funkciója megváltozóban, és az új szerep, az új lehetőségek új szabályokat követelnek. Persze egy-egy posztnál én is igyekszem a helyesírásra, és isten ments, hogy én ebben a cikkben bárkit is az ellenkezőjére buzdítsak, sőt! De fenemód nehéz egy embernek észbentartani az összes ostoba nyelvi szabályt, a fehér hollónál is ritkább szóösszetételek helyes elválasztási módját, illetve olyan tipográfiai törvényeket, amelyekről az átlagember valószínűleg az életében nem hallott, de jó eséllyel sok mai újságíró sem. Mert egyszerűen nincs rá energia. És akkor még szakmabéliekről beszélünk! Ajánlom egyébként Uj Péter bejegyzését a témában, meg ezt a másikat a technikai korlátokról és az angolról. Nagyon fontos dolgok, én nem most nem fejtem ki, elkanyarodtunk a témától.
Visszatérve a chatnyelvre. Egy olyan írásos kommunikációs formában, amit talán a "leírt élőbeszéd" kifejezés fed a legjobban, luxus a helyesírással meg a központozással tökölni ott, ahol annak nincs fontos jelentésmegkülönböztető szerepe. Egyszerűen túl sok időt vesz el, és nincs semmi célja. Sallang. Persze lehet hörögni, hogy de a kultúra ápolása nem lehet nem cél, de könyörgöm, amikor arról van szó, hogy egy smsnél nem csak időt, de konkrétan pénzt spóról az, aki képes minél inkább összetömöríteni a mondanivalóját az érthetőség határain belül, ott nincsen helye ilyen költői gondolatoknak. Két üzi között az embernek eszébe sem jut, hogy itt most a kultúra sorsáról van szó.
Ráadásul az internet folyamatos fejlődésével folyamatosan változik a szövegekbe építhető mindenféle jelentéskiegészítő tartalom. Smileyk, emojik, stickerek, hyperlinkek, képek, gifek coubok, zeneszámok, különböző méretűre felfújható lájkok. Talán a jó kis MSN-es ablakrázogatást is be lehetne venni ebbe a körbe, de azt szerencsére már elnyelte a történelem süllyesztője. Aztán ezekre milyen helyesírási szabályok vonatkoznak? Egy smiley az külön mondat? Vagy tapad az előtte lévő szóhoz? Ha az előtte lévő mondatrész kurzívval van szedve, akkor ez is kurzívba kerül? Lehet emojival helyettesíteni egy szót? Kötőjellel csatlakozik hozzá a rag, vagy csak simán, esetleg nem ragozzuk? Lehet szavanként elküldeni az üzenetet? Vagy csak mondatrész, esetleg mondat után? Menjen egyben az egész bekezdés?
Nem tudjuk, mert tudomány egyszerűen nem tud elég gyorsan reflektálni ezekre a jelenségekre, és végképp nem tud elég gyorsan megállapodásra jutni és aztán hirdetni, hovatovább érvényesíteni a tanait ha esetleg mégis sikerülne. Nincsenek nyelvészeti szabályai a chatnyelvnek, és ha lennének is, minek? Az interneten gyorsan változó farkastörvények uralkodnak. A neten, ahol az emberek V, mint vérbosszús maszkokban ülve ontják ki a 4chanre a világ összes mocskát meg cicás gifjét, esetleg önfeledten küldik el egymást a vérbe valami isten háta mögötti fórumon, vagy épp a legnagyobb portálok kommentfelületén, ott nem egy csokornyakkendős, tweedzakós idősödő úriember fogja megmondani, hogy lehet-e olyat leírni, hogy de viszont. Főleg nem olyan fiataloknak, akiknek ez az egész készség szinten van már meg. Nevetséges, mintha egy hal magyarázná az első gyíknak, hogy hogy kell járni.
De miért is kéne kontrollálni ezt a dolgot? Így is elég jól működik, láthatóan megértik az emberek egymást pedig, hogy nem használnak nagybetűket, nem központoznak, és halvány gőzük sincs róla, hogy a tavalyi héja karmolja a vályú alját most pontos jé vagy elipszilonos. Vagy épp a muszáj. Sőt, tovább megyek. Az interneten manapság már konkrétan annak is jelentésmegkülönböztető szerepe van, ha az ember helyesen ír le valamit. Mondjuk "oké :)" helyett tol egy "Oké."-t. Egyszerűen más a hangsúly, a nagy O és a pont nyomatékot ad, az elveszett smiley miatt hiányzik egy adag könnyedség, pozitivitás az üzenetből, és alapból maga az a tény, hogy ez most helyesen lett leírva szintén ad egy merevséget az egésznek. Ha én chatelek valakivel akkor inkább az első okét szeretném válaszként kapni, és nem a másodikat. Az utóbbi a sértődött barátnő okéja. Ráadásul pont ugyanazt fogom gondolni a második válasz írójáról, mint az összes többi kortársam, hogy valószínűleg, egy öreg, karótnyelt alak, aki úgy tanulta meg az internet használatát valami idősebbeknek tartott ECDL tanfolyamon. Tisztelet a kivételnek.
Ne szörnyülködjünk azon, hogy jaj, mi lesz így Kossuth szép nyelvével. Kossuth szép nyelve már rég a gazdájával nyugszik, elmúlt, ahogy az az a kor is, amikor a "látjátok feleim szümtükkel" volt a trendi. A nyelv is mint a természet fejlődik, kőkemény evolúció van. Azok a közlési formák amelyek a legéletképesebbek megmaradnak és továbbfejlődnek, a többi meg szépen kerül a süllyesztőbe, esetleg a múzeumokba, az MSN-es ablakrázogatás és a Halotti beszéd mellé.
Az a jelenség, hogy meg akarjuk fékezni ezt a változást hasonlít az kihalófélben lévő állatok védelemhez. Nemes gondolat, de úgy akarunk megőrizni egy állapotot, hogy közben a világ nem az állapotok megőrzéséről szól, hanem a folyamatos változásáról. A mellünket döngetjük, hogy a pandákat meg a félkvitmínuszt meg kell menteni az utókor számára, és megpróbálhatjuk megfékezni a megfékezhetetlent, de előbb utóbb ki fog dögleni mind a kettő. Ahogy millió állatfaj és millió nyelv és nyelvtani szabály is rég eltűnt már, függetlenül attól, hogy a homo sapiens sapiens szándékai épp mik voltak. Persze, lehet siránkozni, hogy minden változás dekadencia, meg dörgedelmes atyaúristenként leszólni a tudomány elefántcsonttornyából, hogy sic transit gloria mundi. De kár a változást valami rossz dologként felfogni. A változás egyszerűen… változás. Minden változik: a természet, a művészet, a nyelv és mi is. Ne rettegjünk tőle, ne próbáljunk foggal körömmel ragaszkodni a régihez, mert ez a világ rendje. És a világ az erősebb nálunk. Vagy alkalmazkodunk – fizikailag és szellemileg – ahogy eddig, vagy lemaradunk és ott maradunk.
Ez az én véleményem, de persze nem az én forradalmi elképzelésem. Rengeteget tanultunk erről az egyetemen. A témában a legegyszerűbb, mégis legszebb gondolatot így hangzik: a nyelv úgy helyes, ahogy használjuk. A nyelvet mi találtuk fel, mi építettük fel, a nyelv a mi eszközünk. Addig van értelme és haszna, ameddig segít és nem korlátoz minket. Nem a befőtt teszi el a nagymamát.
Nem állítom, hogy tetszik a változás, vagy örülök neki, ahova ez az út vezet.
Azt sem gondolom, hogy bármi is predesztinálva lenne. Én nagyon szeretem a magyar nyelvet, az összes fárasztó hülyeségével együtt, és őszintén remélem, hogy nem fog hamarosan a feledés homályába merülni. Ápolom ahol és ahogy tudom, és ugyanerre bíztatok mindenkit. De aztán úgyis lesz, ami lesz.
Jöhetnek a nyelvtannácik.