Elismerés érte.
A Fidesz népfrontját természetes élőhelyein, a Krakkóban található waweli székesegyháznál, illetve a katyni keresztnél megfigyelő újságírónő veszélyektől és megrázkódtatásoktól sem mentes szolgálata gyengélkedő magyar demokráciánk szteroidja, sápatag és reményvesztett antiorbánistáink vitaminturmixa.
A CÖF mára teljesen elgyámoltalanodott és jól láthatóan pihenőpályára tett alakulata, élén a legendásan szervilis Csizmadia tanár úrral, mintha semmit sem fogna fel változó világunkból. A NER boxutcájában várakozó szervezet – békemenet nem lévén – különböző összetartásokat szervez híveinek, hogy azoknak ne lohadjon keresztényi harci kedvük, ha eljő az idő. A vörös óriásból éppen fehér törpévé zsugorodó “civil szervezet” megpróbálva ellenállni az érdektelenség tekintélyes tömegeket leszaggató gravitációs erejének, újabb és újabb ügyek mentén próbálja meg mozgósítani legelkötelezettebb híveit. Nyilván nem záródtak el a pénzcsapok, és azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a CÖF ebben az “áttelelő” állapotában teljesen súlytalan lenne, azt viszont tény, hogy a kisemberek, akiket rabul ejtett ez a hagymázas és semmitmondó ideológiai szellemvasút, a verbális csatákon, és a különböző aláíróívekkel való házaláson kívül semmilyen veszélyt sem jelentenek a többségre.
A nyugati értelemben vett demokrácia egyik utolsó magyarországi őrtüze, a regnáló hatalom egyik legfontosabb féke és ellensúlya az Átlátszó. Számtalan mutyi monolitikus kőtömbjéből faragta ki a közérdekű adatot, űzte, kergette, hajtotta a szégyenre immúnis oligarchákat, legyen szó Simicskáról, Mészárosról, Vajnáról, vagy a korai időkben meg-megpiszkálgatott szoci nagytőkésekről. Szóval itt van ez a bottalsempiszkálnámmeg CÖF, az Átlátszó koncepciója a beépített emberről, a megfigyelt holdkóros fideszesekről, és a róluk írt cuki és vicces tudósításról.
No de mi ennek a haszna, a kultúrantropológiai szempontokon kívül? Ez a ballibnek titulált oldal új Gansendorfi Szafarija? Csizmadiáék a ködben?
Erdélyi Katalin írásának első, ma közzétett részével tulajdonképpen nem lenne baj. Mindjárt az írás elején leszögezi, hogy az út alatt megismert emberek többsége aranyos, szimpatikus ember, nem is érezte magát rosszul, de politikai nézetei, értékrendje nagyban eltér útitársaiétól, a közös úttal pedig az volt a célja, hogy közelebbről ismerkedjen a tőle eltérő felfogásokkal, világképekkel. Természetesen fedésben, kiléte, illetve valós céljainak felfedése nélkül.
Erdélyi komoly áldozatokat volt képes meghozni a szent cél érdekében: végigállt egy másfél órás, lengyel nyelvű politikától sem mentes misét a waweli székesegyházban, áldozott reformátusként ( 10 percig kotrom le a nyelvemmel a szájpadlásomra ragadt ostyát), és végighallgatta a parókás Bob Hoskinsra hasonlító Jaroslaw Kazczynski beszédét. Respect!
Szórakoztató, elgondolkodtató írás ez, én mégis kényelmetlenül éreztem magam az olvasása közben. Azt gondoltam, hogy ezt a beépülős, operatív módszert a másik oldal veti be előbb. Tévedtem. Annyira lerongyolódtunk, hogy már észre sem vesszük, mi is itt a gond. A két fő szekértábor által kettéreszelt ország egymástól távolra szakadt lakói expedíciókat indítanak a másik oldal felfedezésére, az ott lakók megismerésére. Személy szerint ha CÖF-össel való beszélgethetnékem támad, csak becsengetek a szomszédba a nyolcvan éves létére szellemileg még mindig friss Iluska nénihez. Remélem minden kétségem elszáll, miután elolvastam a II. részt is. Egy We Are The World az egymás kezét fogó Erdélyivel és Csizmadiával nem lenne rossz. Sírnék… vagy nevetnék!