BLSZ III. Béla vendégcikke.
A szabálymódosítási áttörés megtörtént: már szabad hátrafelé rúgott labdával kezdeni a meccset. Ennek logikus folytatása lehet a hátrafelé folytatott játék. De megfigyeltem, hogy sok meccsen illogikus a folytatás, és támadnak is a csapatok.
Az egyenes vonalú magyar futballhanyatlás pontosan lefedi az életemet – tegyük a kezdetét (nem az életemét, hanem a hanyatlásét) 1954. július 4-re, aznap délután történt, hogy a Német Szövetségi Köztársaság 3–2-re leverte Magyarországot Bernben, az angolul trágár nevű Wankdorf Stadionban. Ráadásul a Young Boys nevű csapat játszik ott, ami a stadionnévvel együtt már vaskos pornográfia, talán emiatt keresztelték át az építményt Stade de Suisse-re.
Szóval egész életem a magyar foci = hanyatlás képlet jegyében telt. De ezt csak később tudatosult bennem, mert a hanyatlástörténet mindig keveredett különféle reménykedésepizódokkal. Én pedig gyakran vagyok naiv, így hát bizonyos vágyak és remények teljesülése el tudta fedni előlem az egész magyar foci süllyedését, mármint a nemzetközi standardhoz képest. Példák: (1) úgy tűnt, az egymás után bajnokságokat nyerő Újpestnek most már végre a BEK-ben is mutatnia kell valamit, erre tessék, 1974 tavaszán a Bayern ellen elődöntőt játszhatott, sőt a Népstadionban nem is kapott ki (1–1, abból a Bayernből hatan léptek fel a győztes világbajnoki döntőben, még abban az évben). (2) VB-csoportgyőzelem plusz 6–0 és 3–2 Bolívia ellen az földrészközi pótselejtezőn 1976/77-ben. Ezek a részeredmények nyilván nem vakították el (sőt tán hidegen hagyták) az objektív megfigyelőket, de én lelkes (vak) fiatal voltam, komolyan reménykedtem az argentínai vb előtt.
Később már nem reménykedtem, és a focit a játékért néztem, a szurkolás erőtlen mellékmotívum volt csupán, ha volt egyáltalán. Tetszett a profik profizmusa, tetszett, hogy a futball olyan munkahely, ahol munka közben figyelhetek meg felnőtt, de még nem öreg embereket, akik a személyiségüket is beleadják a munkájukba. Ilyen szemmel néztem a 2016-os EB-t is (szerintem vannak még, akik emlékeznek rá, egy hónapon át tartott Franciaországban, a tévé is közvetítette), és végig nagyon élveztem. 51 meccset szerettem volna megnézni élőben, de ezt a FIFA/UEFA álszent prüdériája sajnos lehetetlenné teszi, mert a harmadik csoportkörben egy időben játszatják az azonos csoportok csapatait, vagyis hat meccset eleve nem láthattam egyenes adásban. (Kapok kártérítést??) Most bárki kinevethet azon az alapon, hogy aki csak 45 meccset lát (88%), az menjen a fenébe, hiszen nem szerezhetett hiteles összbenyomást az EB-ről. Erre valóban nincs erős válaszom, a tényekkel nem tudok vitatkozni, legfeljebb mentegetőzhetek, hogy nyilván nem tudják a focihivatalban, hogy már feltalálták a füstjeleket, sőt a telefont, rádiót, tévét, internetet stb. is, vagyis egymás eredményeiről azonnal értesülnek a csapatok.
Az EB-n rendkívüli mennyiségű tudás volt jelen a pályákon, és ez akkor is igaz, ha két ellenfél tudása olykor kioltotta egymást. Csodálatosnak találtam az általános igyekezetet a nulla gólos ukrán csapattól – a németek ellen remekül játszottak!– az albán középpályáig vagy épp az ír és észak-ír hajtásig – és tovább. (A magyar–portugál meccs vége viszont nem volt csodálatos, épp az igyekezet teljes kiiktatása miatt). Csak sajnálni tudom azokat, akik nem lelték örömüket a fesztiválban. (Esetleg nézzenek mást, vagy gombfocizzanak önmaguk ellen, olyankor könnyű az eredményt a magunk kedvére alakítani.)
Még szurkolóként is élményt kaptam. Az élményt a magyar csapat szerezte – ebből is a legjobb annak az érzésnek a feléledése volt, hogy nem csak kívülről nézegetjük, hanem teljes jogú résztvevőként élvezhetjük az európai méretű örömünnepet.
Gera gólja:
És azóta 3–0, 0–2-vel az FC Zaria Bălți is ki lett pottyantva az Európa Ligából. Hol lesz ennek a vége?