Vártam a Lucy-t. Scarlett A Világ Egyik Legdögösebb Csaja Johansson szupererőkre tesz szert, és ezt Morgan Isten Érces Baritonja Freeman narrálja? Ráadásul zúzás is lesz benne? Mi csúszhatna félre? Sajnos megint beszoptam egy jól összerakott trailert. Hiba volt.
Vártam a Lucy-t. Scarlett A Világ Egyik Legdögösebb Csaja Johansson szupererőkre tesz szert, és ezt Morgan Isten Érces Baritonja Freeman narrálja? Ráadásul zúzás is lesz benne? Mi csúszhatna félre? Sajnos megint beszoptam egy jól összerakott trailert. Hiba volt.
Alig telt el fél óra a filmből, már éreztem, hogy Luc Besson ott cseszte el ezt az egészet, hogy mindent bele akart rakni, de ahogy a mondás is tartja, aki sokat markol, az keveset fog. Az ember végül a 90. perc végére se tudja eldönteni, hogy akkor ez most egy akciófilm akart lenni, esetleg akcióvígjáték? Vagy valami furcsa, képregény nélküli képregényfilm? Amolyan emberi mivolt elvesztős, géppé válós dráma? Esetleg a zseniális Her előzményfilmje?
Összevissza ugrálunk: Scarlett sír az anyjának, hogy mindent érez, utána varázsereje van, aztán röhögünk valami középszar poénon, elcsattan a mozgóképtörténet legröhejesebb csókja, és rendszeres időközönként, mintegy reklámszerű megszakításokban Morgan Freeman az élet értelméről és a tér-idő titkairól tart előadást egy remek intellektuális montázs kíséretében. Amihez a snitteket a NatGeo műsoraiból vágták össze.
Sokkal jobb lett volna a film, ha megmarad egy műfajnál, azt következetesen végigviszi, és nem akar sok fronton helytállni. Így azzal az érzéssel jöttem el, hogy nem jutott idő semmire, Luc Besson összecsapta az egészet. Az egy dolog, hogy mindenféle elemeket összelopdos korábbi filmjeiből (és egy picit az Űrodüsszeiából is), lásd a Taxi autósüldözései, az Ötödik elem főhősnője – sőt, még egy ázsiai Gary Oldmant is szerez. De az, hogy egész alkotás gerince egy olyan szellemi maszturbáció, ahol a rendező filmre viszi tinédzserkori önmaga álmodozását arról, hogy hogyan bánna el mindenkivel, ha szuperereje lenne, az gáz.
Hozzá kell tennem, hogy habár a mindenféle "erők", amiket Lucy kifejleszt – ahogy "egyre nagyobb százalékát kezdi el használni az agyának" –, elég királyul meg vannak csinálva. Az effektek kifogástalanok, látványosak, szórakoztatóak, és nem zökkentenek ki. Kár, hogy dramaturgiai szempontból teljesen öncélúak. A főhősnő eljut odáig, hogy varázsütésre elaltat bárkit, de később egy fél drogkartellt egyenként lebegtet fel a plafonra, miközben lassan elhalad mellettük. Tudod, miért? Mert az jobban néz ki. Ugyanígy csak azért felépít egy, a Világ Minden Tudását tartalmazó csodakomputert, hogy aztán az egészet kimentse egy mélyűr-mintás pendrive-ra. De való igaz, látványos, ahogy csinálja.
Persze az irreális baromságok amúgy is nyüzsögnek a filmben, felsorolni is hosszú lenne, de nüansznyi problémának tűnik például, hogy Scarlett miért nem használja az Erőt akkor, amikor igazán szükség lenne rá, vagy hogy a halva született romantikus szálat jelentő rendőrkapitány miért nem húz el iszonyat gyosan a vérbe, amikor a creepy mindentudó kábós nő a mentális erejével áthajítja az anyósülésre, azzal a felkiáltással, hogy ő vezet.
A magyar szinkront divatos szidni, én két dolgot emelnék ki: egyrészt ahányszor Lucy megszólalt, a falat kapartam, másrészt minden tiszteletem annak a fordítónak, aki a "We never really die" mondatot "Sose halunk meg"-re fordította, és ezzel szépen becitálta Koltai Róbert életművét.
A trailert hibáztattam, pedig az igazság az, hogy a Lucyben pontosan azt kapjuk, amit az előzetesében. Látvány, akció, hangzatos baromságot. Hogy akkor mi a bajom? Az, hogy én egy nagyjátékfilmre jöttem, történettel, karakterekkel, drámával – akármilyen sekélyesek is legyenek. De nem egy üres trailer 90 percnyi üres folytatására.
[A Lucyt augusztus 7-én, azaz ma mutatják be a magyar mozik]