Az oligarcha zűrzavaros, súlyos belső ellentmondásai miatt hiteltelen ügynöksztoriba keverné Orbán Viktort. Nagyon félek, hogy ezzel elcseszi a bulinkat, mert ha ilyen ügyetlenül folytatja, előbb összeomlik a sajtóbirodalma, mint hogy kiélvezhessük a jó kis fideszes cicaharcot.
Úgyhogy most eléggé csalódott vagyok. Mert én eléggé másképpen látom, mint Albert.
A Simicska–Orbán-konfliktus elfogulatlan nézőjeként természetesen azért drukkolok, hogy ha már kitört ez a furcsa háború, akkor mi – sem simicskista, sem orbánista megfigyelők – a lehető legtöbbet profitálhassunk belőle. A szempontunkból az ideális forgatókönyv valami olyasmi, hogy Simicska Lajos erősen indít, felrobbant egy vagy több bombát, amire Orbán Viktor kénytelen fajsúlyos fegyverrel válaszolni, aztán valaki győz.
Ha nincs igazi tét, szórakozás sincs.
Simicska Lajos jól indított, az utcai verekedés alapszabályának megfelelően egyből agresszíven lépett fel, és sikerült elhitetnie az ellenfelével meg a körben álló nézőkkel, hogy neki semmi sem drága. De ezzel a vasárnapi ügynöközéssel szerintem eléggé elcseszte. Ez nem volt méltó a sokat ígérő kezdethez, és hirtelen reálissá tette azt az ijesztő lehetőséget, hogy hosszú, elhúzódó és látványos média-polgárháború helyett az oligarcha sajtóbirodalma néhány hetes emberkedés után halkan kippukkad és leereszt.
Eleve béna a témaválasztás. Az ügynökkérdés érdekel engem és még pár tízezer, maximum egy-kétszázezer hardcore hírfogyasztót és a kortárs közelmúlttal hozzám hasonlóan perverzitásból foglakozót az egész országban. De nem a széles, milliós tömegeket. Ha nem így lenne, nem sikerült volna az egész kérdést ilyen ügyesen elsikálnia a többpárti politikába a rendszerváltáskor beépült rengeteg ügynöknek.
Szóval, abban sem vagyok biztos, hogy Simicska Lajos kezében komoly ütőkártya lenne, még akkor sem, ha papírokkal, vallomásokkal rendesen lebuktatná Orbánt, és igazolná, hogy besúgó volt. Hiszen ebben az országban olyan ember is simán lehetett miniszterelnök, aki szigorúan titkos tisztként a besúgók professzionális főnöke volt. Hogy ez a Fidesz táborán belül sokkal kínosabb lenne, mint az MSZP-ben? Erre elég kimondani a Varázsigét: Pozsgay Imre.
Itt ráadásul szó sincs arról, hogy Simicska lebuktatta volna a barátját. Háromszor olvastam el a Mandiner interjúját, de már a zűrzavaros alapsztorit sem értem. Súlyos belső ellentmondások vannak benne. Az alany azzal nyit, hogy őt már 22 éves sorkatona korára megfigyelték, annyira, hogy a zalaegerszegi laktanyában egy őrnagy megmutatta az aktáját, sőt fel is olvasott a jelentésekből. Volt besúgó, akit hősünk ezek alapján sikeresen lebuktatott. És volt, aki maga árulta el neki, hogy jelentenie kell róla. Ez lett volna Orbán Viktor. Simicska tehát itt azt állítja, hogy Orbán saját maga árulta el neki, hogy aláírt, és jelentenie kell róla.
De már a következő mondatban arról mesél Simicska, hogy Orbán a leszerelő bulijukon azt mondta neki, bár győzködték, nem írt alá . És hogy ő, mármint Simicska, ezt harminc éven át elhitte, de most elkezdett kételkedni.
A sztori itt szétesik: ha maga Orbán vallotta be neki a katonaság alatt, hogy aláírt és aktívan jelent, akkor miért hitte el neki harminc évig, ha a leszerelőbulin egyszer csak azt mondta, hogy nem írt alá? Ennek semmi értelme.
Egy ilyen hetvenkedős-fenyegetőzős konfliktus elején fontos, hogy a felek olyan fenyegetéseket kiabáljanak a másiknak, amitől az megijed. De miért ijedne meg Orbán egy összefüggéstelen, zavaros és bizonyíték nélküli ügynökizétől?
Engem semleges olvasóként Simicska kicsit sem győzött meg arról, hogy Orbán ügynök lett volna. Viszont elbizonytalanított abban a hitemben, hogy S. L.-nek tényleg vannak-e erős adui, és ha igen, képes-e azokat ügyesen kijátszani. Ha S. L. sajtómunkása lennék, most elkezdene citerázni a lábam, hogy tényleg jó lóra tettem-e. A maga módján persze megható, hogy Simicskának ma is lyen fontosak a rendszerváltás alapvető értékei. Egyfajta idealizmusra utal, hogy a legundorítóbb bűn a szemében még mindig a komcsi besúgás. De ha így van, akkor sem lehet ilyen hányaveti, amatőr módon ügynöközni. Ezzel maximum megerősítette Orbánt, még azok szemében is, akiknek ez a téma egyáltalán releváns.
Simicska Lajos ne jött volna rá, hogy a nagyközönség szemében Orbánnak csak olyan sztorikkal árthat, amikből az derül ki, hogy a székházügy feketekasszájából és a későbbi ilyen ügyekből mennyi pénz vándorolt – ha vándorolt – a magánzsebébe? Hogy ezer oldalnyi ügynökpapírnál többet érne három szó, ami elhiteti a szavazókkal, hogy Mészáros Lőrinc vagyona igazából az Orbán család megforgatott pénze, ahogy sok Orbán-gyűlölő azt ma is hinni szeretné?
Most látszik, milyen ügyesen kezeli a konfliktust Orbán azzal, hogy nem válaszolt, nem vágott vissza egyből, nem fenyegetőzött, hanem kivárt, hadd lépjen a másik, hadd derüljön ki, mi van a kezében. Ez nem lehetett könnyű a gecizős roham idején, de Orbán kibírta, olyan sokáig, hogy Simicska beidegesedett, és most megint odacsapott. Amival inkább saját magát vágta orrba. És lám, Orbán máris egész jól áll a verekedésben, pedig még fel sem emelte a kezét.