Én nem is tudom elképzelni, hogy ha legközelebb kimegyek a pályára, az odalvonalnál nem Garami József ballonba burkolt hátát fogom bámulni. Zokogva írt poszt következik!
Én nem is tudom elképzelni, hogy ha legközelebb kimegyek a pályára, az odalvonalnál nem Garami József ballonba burkolt hátát fogom bámulni. Zokogva írt poszt következik!
Borzasztó időket élnek az MTK-sok.
Lerombolták a Második Szentélyt, a legvadabb pletykák szerint talán sose épül fel a Harmadik Templom, Kispestre kellett vándorolnunk, aztán most Angyalföldre, és mindennek a tetejébe visszavonult Garami József.
Ő volt az az edző, akit mindenki szeretett, ami – ismerve az MTK-szurkolók fejlett kritikai érzékét, hisztis természetét és verbális gátlástalanságát – már önmagában is sokkal nagyobb bravúr, mint akárhány bajnoki cím meg bármennyi nulláról újra felépített csapat.
Adypapa mikroblogger – Diósgyőr-drukker – azzal búcsúzott tőle az előbb, hogy:
én nem értem ezt az egészet, teljesen biztos voltam benne, hogy Józsi bácsi hozzá méltó módon távozik, és egy hideg novemberi meccsen úgy elalszik a kispadon, hogy megfagy :(((
Néha tényleg úgy tűnt, mintha szunyókálna, de ez is csak kedélyesebbé tette a hangulatot, és a lelke mélyén mindenki pontosan tudta, hogy szunyókálva nem lehet évről évre lényegében új csapatot teremteni, miután konzekvensen eladtuk a jobbakat, először külföldre, később már a közvetlen magyar riválisainknak.
Én a produkció szintjén nem várok sokat – konkrétabban: semmit – egy magyar bajnoki focimeccstől, de Garami ebben kifejezetten túlteljesített, hiszen az ő MTK-inak mindig felismerhető, értelmezhető és a jobb pillanatokban élvezhető játéka volt. Mondhatnánk, hogy ez lenne az alap, ha nem jártunk volna annyi magyar bajnokin. Ez inkább a meglepő kivétel. Csakhogy Garami évtizedeken át volt képes idényről idényre meglepni a közönséget.
Azért is volt tökéletes edző nekünk, mert az időtlenség levegőjét árasztotta, hasonlóan a főlelátó porló betonjához, a kék olajfestékkel durván lekent fémfelületekhez és a Salgótarjáni út repedezett aszfaltjához.
Egy olyan világ levegőjét árasztotta, ami elmúlt ugyan, de nem jött helyette jobb, csak telephelyváltó kisbűnözők, a nézőket elüldöző fociszövetség, legújabban pedig budapesti és környékbeli Fidesz-csapatoknak rendezett kis létszámú káderbajnokság.
De ha az ember meglátta Garamit, sosem gondolt ilyesmire, csak a focira. Pedig nem Puskásék közül maradt meg nekünk, vagy ilyesmi, mégis az áradt a ballonja minden pórusából, hogy ő még látott rendes focit, és van is róla dunsztja, hogyan kéne csinálni.
Az sem volt utolsó szempont, hogy kedves, értelmes, kulturált fickó, aki képes megfogalmazni egy összetett mondatot. Ami önmagában esetleg nem lenne olyan egetrengető különlegesség, de most fociedzőkről beszélünk. Hogy belegondolok, Garami egészen olyan volt, mint a jellegzetes MTK-drukker, korra, természetre és habitusra is, csak nem pofázott annyit.
Szerintem nem is véletlen, hogy a Szentély elhagyása után már csak egy idényt dolgozott végig, pedig úgy képzelem, hogy ha akar, bármeddig maradhatott volna az edzőnk.
Fura lesz nélküle, László Csabának szegénynek meg valahogy bele kell nőnie abba a szeptembertől már láthatatlan kabátba.
Úgyhogy most bánatomban a Tottenham szurkolóit hallgatom, ahogy azt éneklik Harry Kane-nek, hogy:
He is one of our own
He is one of our own
Garami, Garami
He was one of our own