Régóta akartam már írni erről, és itt az alkalom. Az esti sörös posztom teszt is volt: kíváncsi voltam, hogy az ilyen tartalmaknak is van-e helyük a Cinken. Van – de mellesleg szépen sikerült szárba szökkentenem a sznobozást is. Tegyük ezt elemzés és megvitatás tárgyává!
Régóta akartam már írni erről, és itt az alkalom. Az esti sörös posztom teszt is volt: kíváncsi voltam, hogy az ilyen tartalmaknak is van-e helyük a Cinken. Van – de mellesleg szépen sikerült szárba szökkentenem a sznobozást is. Tegyük ezt elemzés és megvitatás tárgyává!
Engem nagyon kevés jelenség bosszant ma már, nemhogy az interneten, globálisan is. Ezt egészen határozottan mondom. Nincs az az Orbán Viktor- vagy Gyurcsány Ferenc-idézet, amivel fel lehetne hergelni, politika miatt utoljára a 2004-es kettős népszavazás előtti undorító kampány idején jöttem indulatba. Csak az ilyen totálisan szemérmetlen izék idegesítenek, mint Schobert Norbi, a várakoztatás az egészségügyi intézményekben, az ész nélküli fetrengés a futballmeccseken, vagy az újramikrózott sztékburgonya a kommunista éttermekben. Ezek mindig összefüggésben vannak a felhőtlen igénytelenséggel is. De szinte egy kezemen meg tudnám számolni őket. Na ide tartozik a sznobozás is.
Amiről ezt írja a nálam sokkal őrjöngőbb karakterű Bede Márton, megengedhetetlenül trágár bevezető szavakat követően, csupa nagybetűvel:
Utoljára írom le, hogy Magyarországon a sznobozás mindig ugyanazt jelenti: a sznobozó olyan jelenséggel találja magát szemben, ami számára kulturálisan, intellektuálisan vagy anyagilag elérhetetlen.
Ez találó, bár szerintem valamivel bonyolultabb a helyzet.
A sznob kifejezéssel először még gyermekkoromban találtam szemben magamat. Arra nem emlékszem, hogy melyik Fekete István-alapműben – a Tüskevárban vagy a Téli berekben – magyarázta meg István bácsi a szó jelentését az ifjúság képviselőinek. Azt mondta, ez egy rövidítés, a hosszabbítása sine nobilitate, ez magyarul azt jelenti, hogy nem nemes. Vagyis a nemesek sznobozták a felkapaszkodott kapitalistákat, akik a pénzüknek köszönhetően megengedhették maguknak ugyanazt, amit ők – kulturálisan, intellektuálisan, pláne anyagilag –, sőt akár jóval többet is. Nem tudom, népetimológia-e ez, vagy tényleg így van, volt, nincs kedvem utánanézni, mert pont tetszik nekem.
És hát annyi a különbség, hogy ma nem a nemesek sznoboznak. Hanem.
A lényeg, hogy a Téli berek – vagy a Tüskevár – óta rohadtul nem szeretnék sznob lenni, még ha a nemesek kézenfekvő módon sokkal hülyébbek is voltak a fenti képlet szerint.
Viszont piszkosul szeretek megengedni magamnak dolgokat – megint ez jön –: kulturálisan, intellektuálisan és anyagilag egyaránt. Bár utóbbival összefüggésben nemritkán magas korlátokkal kellett szembenéznem életem folyamán.
Csekély jövedelmem ellenére évtizedekkel ezelőtt rengeteg könyvet és lemezt vásároltam (komolyzeneieket is), ismerem a nagy klasszikus filmrendezők életművét tokkal-vonóval (Tarkovszkijtól Fellinin és Antonionin át akár Alain Tannerig), majd a 90-es évek közepén belehabarodtam a borba, több százezer (simán lehet, hogy millió) forintot költöttem fehérre és vörösre, egy keveset rozéra is. Később mindez komplett gasztrós kikerekedésbe torkollott, kajában-étteremben, kávéban, sörben is felvillanyoz, amit átlag felettinek vélek.
Könyvbuzi, zenebuzi, mozibuzi, borbuzi, sörbuzi lettem.
Sznob is-e vajon?
Kiemelnék egy kommentet, megint csak az esti poszt alól, liliverdéét:
Számomra az a sznob, aki nem azért csinál valamit (lehet sörivás, mustárevés, egy könyv olvasása, film megnézése, ruha viselése, utazás, agyalás valamin, beszélgetés valamiről, bármi), mert az valóban érdekli, vagy mert az jó neki, hanem azért csinálja, mert valahol azt hallotta, olvasta, hogy az jó, érdekes, fontos vagy egy jobb minőség. És ezt akkor sem hagyja abba, amikor már tudja, hogy ez neki nem jó, nem érdekes, nem fontos. Akkor nagyon sznob, ha még csak fel sem teszi magának a kérdést, hogy mit jelenti neki ez az egész.
Ez igaz? Ha igen, akkor meg vagyok mentve. Egészen biztos vagyok benne, hogy a fent felsoroltak mind azért érdekeltek engem, mert érdekeltek engem. Ez nem túl bonyolult.
Soha nem akartam mélységes mélyen érteni hozzájuk. Csak lelkesedni szeretek azért, amit szeretek. Eszem ágában sem volt borértőtanfolyamra menni. Soha nem illatoltam a bort, mindig csak szagoltam. A borkóstolás és -ivás evolúcióját egyébként itt elég alaposan leírtam.
De mondok mást: átlapoztam a Futballforradalmak c. könyvet nemrég, és azt mondtam utána Szilyéknek, hogy hihetetlen, mennyire alapos a faszi, aki írta, de én ezzel nem tudok mit kezdeni. Semmi sincs az ég egy adta világon, amibe olvasóként, érdeklődőként ennyi energiát bele tudnék tenni.
Miért érzem mégis úgy – oké, nem nagyon, csak épphogy –, hogy védekeznem kell, ha sznoboznak? Egyrészt, mert szeretném, ha szeretnének (mindenki azt szeretné, még Kövér László és Fodor Gábor is, az ember így van összerakva), másrészt és főként, mert nyilván azért írok (pozitív és lelkes posztokat, cikkeket), hogy ne csak nekem legyen jó, ami jó, hanem másoknak is. Ezért volt saját borblogom is, már a Művelt Alkoholista után.
Ha fülsértő a zaj, ami kerekedik, akkor nem – vagy nehezebben – megy át az üzenet.
Van még egy leágazás ebben a témában. A nyelv problémája. Az elbeszélés nehézségei.
Egy csomó jelenség van, amit iszonyú nehéz le- vagy körbeírni. Ha képre vagy zenére sincsenek, mitől, hogyan lennének pontos, konkrét szavak borra vagy sörre? Nem vannak ilyenek. Ennek a következménye, hogy minden szaknyelv – a gasztróé különösen – irritálóan modorosnak tűnik azok számára, akik nincsenek közel az adott szubkultúrához. Amennyiben ezek a szubkultúrák nem a saját közegük keretei közé húzódva mutatják meg magukat, hanem kikerülnek a széles közönség elé – azok elé, akiket nem érdekelnek a részletek –, még modorosabbnak tűnnek. A kontextus mindig fontos.
Na mindegy, a kelleténél sokkal komolykodóbb lett ez a poszt, pedig nem így akartam. Mert végül is csak azt kéne hangsúlyozni, elhitetni, hogy jó bort és jó sört inni, jól enni kurvára nem karót nyelt, kisujjeltartós, cuppogós, okoskodós, lila ködös balfaszság. Rövidebben: nem sznobság. Hanem ezzel szemben rohadtul kellemes, de legfőképpen és mindenekelőtt vidám (!!) buziskodás. Tudod, mi a legmókásabb? Hogy ezt lényegében teljesen egyforma (!!) módon nem értik a sznobok és a sznobozók.
Még valami: ha szívesebben dühöngsz, mint nevetsz, sose fogod megérteni. Akkor neked sznob leszek, és nem buzi, ha cigánykereket hányok is. De ez már tényleg nem rajtam múlik, én megtettem mindent. Vagy legalább megpróbáltam.
Fotó: NAK