A Zabriskie Point a korhangulatot tükröző hippiérzéses társadalomkritika, amelyet ajánlok mindenkinek, aki szereti a National Geographicot meg a Pink Floydot, és már fantáziált sivatagban szeretkező szerelmespárokról vagy egy szétrobbanó fridzsiderről.
Ha még nem láttad volna egy nemzedék kultuszfilmjét, a végén a világ legszebb robbanásával, megnézheted ezen a héten szerdán 21:00-kor a TCM-en.
Michelangelo Antonioni a világ egyik legjobb és legtöbbet értelmezett filmje, az 1966-os Nagyítás után forgatta első amerikai művét. Az olasz sztárrendező megszenvedett az amerikai stúdióval, mint Szekeres Imre a sugárszéllel, de a kötelező kompromisszumukon túl nem hagyta magát domesztikálni: hivatásos színészek helyett műkedvelőkkel dolgozott. És mivel a dupla sajtburger helyett a Zabriskie Point a fogyasztói élet szétrobbantását ajánlja, kijelenthetjük, hogy elég kemény tartalmat hordoz, még ha ezt kellően el is leplezi az esztétizálással.
A filmet később azzal vádolták, hogy megágyazott a 70-es évek jóléti terroristakultuszának, amikor Nyugat-Európában (különösen az NSZK-ban) unatkozó felső középosztálybeli fiatalok barkóban, trapéznadrágban és Adidas Overathban rontottak neki a fasizmusként azonosított tőkés világ szimbolikus intézményeinek és intézményesített embereinek. Talán legjellemzőbb akcióként a nyugatnémet Széles Gábor, Hanns-Martin Schleyer elrablását nevezhetjük, akit aztán egy zöld Audi csomagtartójában találtak meg a rendőrök a német–belga határon. A történet végső vége az lett, hogy az unatkozó fiatalokból vagy elkötelezett szociológusokból professzionalizálódott terroristákat lelőtték, mint a kutyákat (lásd a Baader–Meinhof-csoport tagjait) a náluk is profibb kommandósok, a kockázatos robbantások és emberrablások helyett a hobbilázongásnál maradókat meg hazapofozták, hogy a hippidivat múltával yuppie-k legyenek.
Persze, ez elég cinikus cselekményesítése az utóéletnek, és messzire is vezet. Mindenesetre a Zabriskie Point bemutatása után Antonioninak a terrorista eszközök iránti hangsúlyozott benső viszonyáról vitatkoztak – de nem ebben, hanem a beállításokban vannak a film erősségei.
Antonioni erősen reflektált a korabeli diáklázadásokra, egyetemfoglalásokra, ezek történetét megírtuk a Page Not Foundon. Anno 15 évesen láttam egy dokumentumfilmet a francia diáklázadásokról, és máshogy nem is tudtam volna elképzelni magam húszévesen, mint trapéznadrágban üvegeket dobálva, de amikor Antonioni a film elején egy-egy felháborodott, társadalomkritikai "hörr"-re próbálna késztetni – mint mikor hatásvadászva sulykolni igyekszik a rendőrsi brutalitást és stupiditást, pl. Karl Marxot Carl Marxnak jegyzőkönyvezik –, az első három szó, ami kirobbant belőlem, a didaktikus, banális, dühítő. Ez a film első harmada. Ezzel szemben ami utána jön, a kivonulás, a szecesszió, maga a filmfestészeti csoda.
A Zabriskie Point története lapos dramaturgiájú: az egyetemi zavargásban lelőnek egy rendőrt. Mark (Mark Frechette, a radikálist játszó "színész" maga is gyakorló radikális volt, 1975-ben börtönben halt meg) keveredik gyanúba, mivel nem sokkal korábban vásárolt pisztolyt. A fiú elköt egy kisrepülőt, azzal igyekszik minél messzebb menekülni, be Death Valleybe, távol a civilizációtól, ahol egy rovarok párzási táncát imitáló repülőgép-autó előjátékot követően összeakad az autózó Dariával (Daria Halprinnal). Ez a rovaros hasonlat (mondom, hogy National Geographic!) nyilván hülyén hangzik, de a filmet nézve menten érthetővé válik.
Összejönnek, a filmtörténet egyik leghíresebb szeretkezős jelenetében egymáséi lesznek Zabriskie Pointban, ami egy kiszáradt, gipsszel és boráttal (nem Borat) feltöltődött, szélfútta egykorvolt őstó. Ily módon, hümm, az elveszett, elmúlt Éden szimbóluma, szeretkezésük pedig egy visszavonulós visszatérési kísérlet, amit Antonioni – azzal, hogy még egy tucat (eredetileg tízezret szeretett volna!) ottani krétaporban dugó párt bevág – kitágít, egyetemessé tesz, mitikussá növeszt. Elképesztő képek. Mondhatni, hogy utána a filmben nem sok minden történik, és ami igen, a végén, abszolút várható. A Zabriskie Point tele van üresjárattal, amiben fölöttébb hasonlít a hétköznapi életre. Persze itt ellenvethető, hogy filmet azért nézünk, mert éppen ki akarunk lépni a hétköznapi életből.
Antonioni jellemzője, hogy a klasszikus elbeszélést, a pörgő történést absztrakcióval cseréli fel, a drámai cselekmény helyére stagnálás, bizonytalanság kerül, vagy csak egyszerűen hiány marad, homályos érzésekkel és hangulatokkal töltve – ezt a filmszakot végzett szerelmemtől tanultam –, amivel szembesülve a néző kénytelen reagálni, azt kitölteni, vagy ha mást nem, legalább az esztétizálásban, a szuperlassú felvételekben gyönyörködni, amelyhez a Zabriskie Pointban hozzájön a zenét szerző Pink Floyd.
A film bejezése a legjobb, ami filmvásznon történhet. Ezért mindenképp érdemes végignézni. Mert maga a csoda a Careful with that Axe, Eugene a filmalbumra újra fölvett változatával.