Mit kell kiállnia annak a szerencsétlennek, aki perverz módon meg akar nézni egy NB I.-es magyar futballmeccset? Jegyzőkönyv egy öncsonkításról.
Hiába vagyok perverz és megmagyarázhatalan módon magyarfoci-néző – konkrétan lelkes MTK-drukker –, csak tegnapelőtt, március 7-én szereztem meg a szurkolói kártyámat. Azért ilyen későn, mert eredetileg – jehovista hevületből – a gyerekeknek is ki akartam váltani, de mivel összesen két helyen lehet ezt megtenni, tőlünk aránylag messze a városban, ráadásul személyesen is ott kell lennie az összes érintettnek, sosem jött össze az időpont. Magamnak meg mindig tudtam kérni sajtóakkreditációt az utolsó pillanatban.
De most eljött a pillanat, mert szombaton a Dunakanyarba menet volt pár percünk, hogy elugorjunk a Bálnához, ráadásul már csak magamról kellett gondoskodni, a gyerekek kifaroltak a projektből. A magyar futball már ezen a ponton elveszíthetett volna engem, mert totál véletlen volt, hogy akadt egy szabad félórám, mert általában sajnos ennyi sincsen. Mikor meccsre megyek, kiválthatnám, de hiába két évig a kispesti stadion a hazai pályánk, ott nem lehet kártyát csináltatni. Hiszen annak értelme is lenne.
A magyar futball még azért is elveszíthetett volna, mert az egész kártyahadműveletet az MLSZ e célra szolgáló, speciális, a hétvégén is élő információs számának felhívásával kezdtem, de a vonal végén nyilván nem volt kutya sem. Így nem is tudtam biztosan, hogy nyitva lesz-e a Bálna, amikor arra kanyarodtunk.
Naivul azt képzeltem, mivel a kártyás rendszer hónapk óta él, a csapatunknak pedig 300-nál többen soha nem szurkolnak a helyszínen, a kiváltás két percbe fog kerülni. Hát nem így lett, mert a Ticket Express kijelölt irodájában szabályos sorállás alakult ki. Eszerint még sok hozzám hasonló áldozat bolyong az MLSZ nézőkicsináló rendszerében. Amikor eljöttem, már vagy tízen álltak sorban, kilógva a Bálna egyébként ijesztően üres folyosójára. Pedig ezen a helyen csak az MTK és a Diósgyőr szurkereit szolgálják ki. Ha akkor, húsz perccel később érkezem, egyből fordulok is vissza, hiába vagyok a focibuzi 1 százalék tagja, most sem lenne kártyám.
De jókor futottam be, így néhány perc tipródás után megkaptam a frissen kiprintelt Szent Grált. Ami a Photoshop Korában kinézhetne bárhogy is, de ehhez képest így néz ki:
Meg így:
Ha úgy nézzük, tényleg az utolsó szempont a szurkolói kártya dizájnja, de ha valami bármilyen lehetne, akkor miért olyan, mintha egy távoli mongol megye jurtaközpontjának első számítógépén tervezte volna a tartomány első webdizájnere?
De igazából magasról tojtam a dizájnra, és másnap délután négykor, félórás önfeledt robogózás után megérkeztem a kispesti temető bejáratához, ami stílszerűen egy helyen van a Bozsik stadion vendégszektorának bejáratával. A meccs előtti kötelező edzést így életemben először egy napsütötte temetőben végezhettem el. Pompás volt, békés és megnyugtató, ráadásul ráhangolásnak is tökéletes, hiszen a temetőben is voltak annyian, mint később a stadionban. Szeretem a temetőket, el is gondolkodtam rajta, hogy milyen klassz lenne, ha egy következő miniszterelnök korszerű, fedett temetőkkel szórná tele az országot.
A meccs rettentően bonyolult előkészítő fázisához képest – a hetvenhat lépésből álló, irtózatos online jegyvásárlást nem is részletezem! – remek érzés volt, hogy beengedéskor szartak a szurkolói kártyára, az azonosíthatóságra és bármire, amiért ez a rendszer létezik: bedugtam a kinyomtatott jegyem a résbe, és mehettem is isten hírével.
A kispesti stadion szembelelátóját Tarr Béla tervezte, így erős vizuális hatás alatt vehettem magamnak egy sört, amit egy ráccsal lekeríett, börtönudvarszerű részről hozott ki nekem a büfés. A büfépult olyan messze állt az Izrael-ellenes matricával ékített vasrácsról, hogy észre sem vettem, hogy van zsíros deszka.
150 lelkes társammal és kábé 300, dermedten bámuló kisperti drukkerrel együtt ezek után megtekintettük a meccset, ami irtózatosan unalmas volt, azt az egyet kivéve, hogy az elejétől lehetett tudni, a Kispet ideggyenge kapusának, Kemenesnek fóbiája van a mi irányító istenünktől, Kanta Józsikától, így az egyik labdájának úgyis mellé fog nyúlni. Csak az ideje volt kérdéses. Szegény ember sajnos nem a második percben, hanem a második félidő elején ugrott Kanta 40 méterről odaívelt labdája mellé, de így is nyertünk.
A legjobb az volt, hogy a végén büszke kártyabirtokosként roboghattam haza.