Na nem arról van szó, hogy szegény Horn Gyula kormányt alakíthat kétharmados többséggel. Hanem egészen másról. Megpróbálom elmagyarázni, mire gondolok.
Na nem arról van szó, hogy szegény Horn Gyula kormányt alakíthat kétharmados többséggel. Hanem egészen másról. Megpróbálom elmagyarázni, mire gondolok.
1994-ben az MDF pocsék kormányzásának és a demokratikus kártyának köszönhetően brutálisan megerősödött MSZP úgy elverte összes ellenfelét, mint a kétfenekű dobot. Igaz ugyan, hogy az első fordulóban listán csak 31 százalékot szerzett (igen: csak 31-et), de a második körben beseperte az egyéni körzetek túlnyomó részét, és egyedül meglett neki a mandátumok egyszerű többsége. Aztán habként a tortára megkapta a szintén jól teljesítő SZDSZ-t koalíciós partnernek, miáltal alkotmányozó erőkként foghattak hozzá kettecskén Magyarország gatyába rázásához.
A jobboldal ott állt eltöketlenedve, tanácstalanul, és fogalma sem volt, mit csináljon. Kicsi frakciója lett az MDF-nek és az FKGP-nek, parányi a KDNP-nek és a Fidesznek, utóbbi ráadásul akkor még nem is volt jobboldali. Mindennek végébe is torkollhatott volna ez, csakhogy amikor összeomlik, ami volt, akkor lehetőségek is nyílnak. Szabad lesz a pálya. Ha becsukódik egy ajtó, az azt jelenti, hogy valahol kinyílt egy ablak.
Ezt ismerte fel Orbán Viktor, és hogy ez hova vezetett, mindannyian tudjuk.
A baloldalt 2010-ben és 2014-ben is betegre pofozta a Fidesz. Az első alázás nem volt elég ahhoz, hogy újrahuzalozzák a motort, tehát az a kérdés, a második eredményez-e ilyesmit.
Ebből a szempontból van most 1994 ezen a térfélen.
A Kormányváltók kénytelenek voltak beérni a szavazatok nagyjából negyedével, kiderült, hogy arra a típusú összefogásra, ami semmiben sem különbözik attól, ami volt, ami majdhogynem egyenlő a 2010 előtti kormányzás prominenseivel, nincs igény. Nincs nosztalgia a Gyurcsány-korszak iránt, mitől is lenne. És amikor ezt mondom, nemcsak a döntéshozó, hanem a verbális politikára is gondolok. Ami valaha mainstream tudott lenni a retorikában – a náciveszély meg a többi –, az mára szubkulturális jelenséggé vált, és ez nagy valószínűséggel egy darabig így is marad.
Én elhiszem, hogy vannak ebben az országban, akik félnek a jobboldal nyomulásától – egészen közelről ismerek embereket, akik megszívták a Fidesz-politikát –, és szeretném, ha nem félnének. De attól tartok, eljött az a pillanat, amikor a kommunista-, illetve a nácikeresés és -felmutatás nem tud többé pólusképző szervező erővé válni. Már csak azért sem, mert a baloldal korábbi támogatóinak sokaságát a Jobbik vitte el. A 20. századnak vége, ennyi volt.
Majd bolond lennék azt állítani, hogy a Fidesz korszerű jobboldali néppárt. Dehogy az. Mitől lenne korszerű, ha egetverő sikerének a kulcsa az ellenfelek balfaszságán kívül összesen egyetlen szó volt? Nem, nem az, hogy folytatjuk. Az, hogy rezsicsökkentés.
Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy a baloldali térfelet nem muszáj elfoglalnia egy korszerű pártnak. Hogy lesz ott néppárt valaha is – amilyen Horn MSZP-je volt a Kádár-nosztalgikus fénykorban –, gőzöm sincs, de hogy itt az alkalom, azt sejtem.
Ahogyan 1994-ben túlnan, most innen készülhetnek a túlélésre és az annál többre az aprócskák. Egy nagyobb, húszegynéhány fős MSZP, egy ötfős LMP, egy-egy négyfős Demokratikus Koalíció és Együtt-PM és egy Fodor Gábor. Ne gondoljátok, hogy nem nőhet komolysággá bármelyik. Oké, Fodor Gáborból nem fog kinőni semmi, de a többi akármire képes lehet. Húsz évvel ezelőtt a Fidesz – az akkori viszonyok szerint – olyan iciripiciri volt, hogy alig látszott ki a földből.
A magyar pártrendszer azóta csak az egyik oldalon stabilizálódott – abba most nem mennék bele, hogy az sem örök, mert annyira egyszemély-függőnek tűnik, hogy csak na –, a másikon még nincs vége az evolúciónak.
És egyáltalán nem törvényszerű, hogy az az akármi az MSZP lesz. Az utódpártok majd mindenütt megbuktak Közép- és Kelet-Európában rég, sokuk eltűnt a balfenéken. Igaz, zömük nem a liberálszocialista, inkább a posztkommunista utat választotta, vagy abba kényszerült bele. Az MSZP-nek más jutott, de kicsit ezt szívta meg végül. Az, hogy három ciklust is a hatalomban tölthetett – és ezalatt a vezető pozíciók nem kis részét az egykori reformkommunisták és az utolsó KISZ-es srácok foglalták el –, épphogy akadályozta a színvonalas utánpótlás kialakulását, megerősödését. Az öregek most tűnnek el végleg, de az nem látszik, hogy akik a helyükbe lépnek, lennének annyira tehetségesek és erősek, mint ők voltak.
Szerintem ez az, amit ezekben a napokban Schiffer Andrásék és Bajnai Gordonék is megéreztek, meg talán Botka Lászóék is. Hogy ami ott tátong, az nem szűk rés, hanem hatalmas, üres mező. Amit az foglalhat el, aki ügyesebb, színvonalasabb, okosabb a többieknél.
Aki nemcsak azt ismeri fel, hogy már a kérdések sem a régiek, de új, érvényes, hiteles válaszai is vannak ezekre az új kérdésekre.
Nincs mese, az elkövetkezendő négy évben ennek a területfoglalásnak meg kell történnie. Olyan nincs, hogy egy térfél szimplán üresen marad. Magyarországon sem fog.