Por, hőség, zászlós belga sihederek. Nagyjából így lehet összefoglalni a Sziget szerdai napját, de nyilván nem ússzátok meg ennyivel, hiszen voltak azért koncertek is.
Por, hőség, zászlós belga sihederek. Nagyjából így lehet összefoglalni a Sziget szerdai napját, de nyilván nem ússzátok meg ennyivel, hiszen voltak azért koncertek is.
The Horrors
Jöttem, láttam, hazamennék. Ezzel az ősrégi filmcím-fordítással lehetne megfogni, hogy éreztem magam az Alt-J koncertjén: akkor már ötödik órája főttem kint, ezek meg szűk fél óra alatt ellőtték az összes puskaporukat, kivéve a legnagyobb slágert, ami ugye nagy szemétség.
Pedig addig egész jól viseltem a rendkívüli körülményeket: szerdán még nagyobb lett a forróság, pedig az előző napokban sem fáztunk egyáltalán, a Szigeten pedig évek óta nem emlékszem ekkora porra, amennyi tegnap kavargott a levegőben.
Otthonról nem is sikerült elindulni időben, és attól féltem, hogy a délután 6 előtt kezdő Horrors koncertjének legutolsó taktusaira fogok csak a Nagyszínpad elé érni, de végül a műsor utolsó harmadát elcsíptem. Sikerült beállni a színpad árnyékába, fölülről víz permetezett, a zenekar nyomta a tőle már megszokott, effektfüggönyös, kifinomult pszichedelikus rockot, és egész kellemesen éreztem magam.
Kicsit bosszantott, hogy a kedvenc számomról (So Now You Know) lemaradtunk, de most láttam, hogy azt az egész turnén nem játsszák, szóval még elégedettebb vagyok. Még csak az sem zavart, hogy mindent egybevetve a Horrorsnak nem világosban és nem ezen a színpadon kéne játszania: látatlanul is egész biztos vagyok benne, hogy az eggyel korábban fellépő Gogol Bordello sokkal nagyobb bulit csinált ugyanott, de hát a Sziget Nagyszínpada erről szól. Amúgy is bulizzon 50 fokban a Kinizsi Pál, én inkább maradnék az árnyékban.
A koncert végén nyugtáztam, hogy egész szép kis tömeg gyűlt össze a Nagyszínpad elé (az énekes Farris Badwan is ezt gondolta, beugrott a tömegbe, de senki nem kapta el, így végül kisétált a másik oldalon), de a többség a koncert végeztével sem mozdult. Még csodálkozó pillantásokat is elkaptam, hogy hová megyek, és akkor esett le, hogy őket nem a koncert érdekli, hanem a 7-re meghirdetett Zászló Party.
Zászló Party
Igen, Zászló Party, aminek az a lényege, hogy vezényszóra magasba emeled a szigetes zászlócskádat. Itt kell megkövetnem a Sziget szervezőit, mert amikor pár éve elkezdték ezt az irányt a Color Partyval, Konfetti Partyval, lufifújással és hasonló infantilis baromságokkal, csak nevettem rajtuk, de teljesen nyilvánvaló, hogy nekik volt igazuk.
Meg is beszéltük páran, hogy tök fölösleges a koncertek 80 százaléka: minden napra kellene egy Guetta- vagy Avicii-kaliberű szupersztár estére, előtte valami dj keverne slágereket egész nap, a programot pedig még több Zászló Partyhoz hasonló rendezvény színesítené. Nagyon meglepne, ha kevesebben jönnének, mint egyébként.
Én mindenesetre menekültem a zászlóval és idült vigyorral hadonászó flamand suhancok elől, és volt alkalmam kicsit járkálni a Szigeten, amíg a szörnyeteg rádiós szerkesztők által klónozott The Script játszott a Nagyszínpadon: a VIP-ben mintha Kovács Zoltán kormányszóvivőt láttam volna, de elég sok ott a kopasz, középkorú férfi, szóval lehet, hogy tévedtem. Rövid idő alatt ugrott néhány ezres is, pedig tényleg csak a fennmaradáshoz szükséges mennyiségben fogyasztottunk, majd el is telt a két óra, és visszamentünk a Nagyszínpadhoz az Alt-J-re.
Alt-J
Voltak kétségeim az Alt-J koncerttel kapcsolatban: eleve a második lemez összehasonlíthatatlanul gyengébb az elsőnél, másrészt a dalok többsége nem feltétlenül erre a Nagyszínpadra íródott, harmadrészt én is kezdtem fáradni a hőségtől, portól, zajtól, tömegtől. Néha tényleg át tudtuk érezni, milyen lehetett a Saul fiában statisztálni.
A koncerten sajnos beigazolódott, amitől tartottam: ennek a zenekarnak egyszerűen nincs egy rendes, nagyszínpados koncertre való jó száma. Egy erős fél órát tudtak volna produkálni, viszont egy headlinernél nyilván szerződésben kötik ki a másfelet. Ráadásul a setlist is fejnehéz volt: rögtön az elején eljátszották a legtöbb ismert számot, úgyhogy a második felére már csak az Every Other Freckle-t és a Breezeblocksot vártam, majd miután az előbbit is kipipálták, dögunalom következett egészen a zárószámig.
Az Alt-J-ről eddig is tudni lehetett, hogy nem fogják szétrúgni a színpadot, és a visszafogott egyéniségükhöz illően viselkedtek itt is – az énekes Joe Newman alig szólalt meg, ezért inkább a szemüveges billentyűs ragadta magához a szót a számok között. Ezzel nem is lett volna baj, viszont az Alt-J folkos oldala nagyon nem tudott kibontakozni a koncerten, ami nem csoda, hiszen ezeknek a számoknak a nagy részét egy leedsi kollégiumi szobában rakták össze, és nem úgy készültek, hogy tízezrek előtt kell majd előadni őket.
Ugyanakkor a szervezőket is megértem, az Alt-J tényleg nagyon népszerű lett rövid idő alatt, és akkora tömegnyomor lett volna az A38 sátorban, hogy annak sehogy sem lett volna jó vége. Ez a mai, mindent azonnal akaró popzenei közeg nagyon nem kedvez az ilyen, lassan építkező zenekaroknak, de remélhetőleg az Alt-J nem fog összeroppanni a nyomás alatt.
Az viszont valószínű, hogy tegnap este nem szereztek sok új rajongót, sőt: a koncert első felében még sokan voltak körülöttünk, pedig elég hátulra álltunk, miután azonban a slágerek elfogytak, a közönség fele eltűnt, a másik fele pedig egymással beszélgetett, vagy máshogy igyekezett elfoglalni magát. A végén aztán a Breezeblocksszal tettek róla, hogy legalább a zárás jó legyen, és azt érezzük, hogy na, azért mégis tudnak ők, ha akarnak.
Voltak, akik ezután a fél 2-kor kezdődő Tyler the Creator-koncertre is maradtak, de én már az Alt-J közben éreztem, hogy ennyi bőven elég volt, és még ma is sokkal fáradtabb vagyok, mint hétfőn 35 kilométer biciklizés után voltam. Ráadásul még zászlóm sincs. 🙁
Felső fotó: Csudai Sándor/Sziget Official Facebook, alsó fotók: MTI/Mohai Balázs