Mostanában 3-as metróval járok az irodába – Árpád hídtól Arany János utcáig –, azért, mert a szentendrei HÉV csak a Margit hídig megy. Amellett, hogy folyamatos életveszélynek teszem ki magam naponta kétszer, bosszankodni is van időm. Nem mintha én magam szeretnék ülni.
Mostanában 3-as metróval járok az irodába – Árpád hídtól Arany János utcáig –, azért, mert a szentendrei HÉV csak a Margit hídig megy. Amellett, hogy folyamatos életveszélynek teszem ki magam naponta kétszer, bosszankodni is van időm. Nem mintha én magam szeretnék ülni.
Jó-jó, a guta nem ütöget, mostanában egyébként is ilyen sztoikus nyugalommal szemlélem a világ dolgait, de attól még szóvá lehet tenni a nem helyénvaló jelenségeket, nemde?
Kezdem messziről, mint valami lakossági dohogó Simicska Lajos. Az a helyzet, hogy amikor Budapestre költöztem, sokáig nagyon zavart engem, hogy az emberek a metró mozgólépcsőjén nem állnak jobbra, nem hagyják, hogy siessek, és ha megkérem őket, hogy ugyan engedjenek el mégis, akkor minimum savanyú pofát vágnak, sőt még nekik áll feljebb!
Ezt a jelenséget érdekes módon többé-kevésbé megoldotta az idő. Ahogy mondjuk a kutyaszaros problémát is. A 2000-es évek elején pl. még különös látvány volt Dudás Gergely későbbi Index-főszerkesztő, amint nejlonzacskócskákba szedi a Manna kutya által kipréselt dolgokat, de ma már ellenkezőleg, az olyan alakok tűnnek anakronisztikusaknak, akik ott hagyják az anyagot a járdán vagy a gyepen, mint eb a szarát. Biztos nem mindenütt, de ott, ahol én lakom meg járok, így megy nagyjából. Hogy nem hagyják ott. Gondolataim fősodrához visszatérve: a metróban olyan is van már, hogy egy eltévelyedett lélek sem akadályozza a haladást balfelől.
Ezt nevezem forradalomnak. Akarom mondani, evolúciónak.
Ám van egy másik metrós jelenség is, amiben hasonló felvilágosodásra-előrelépésre mind a mai napig nem került sor. Ez nem más, mint az ülőhelyek kihasználtsága a mityiscsi metrószerelvény-gyártó üzem kocsijaiban. Ezekben a maguk idejében roppant korszerű, mára azonban elavult – felújításra, sőt talán inkább cserére szoruló – kocsikban hivatalosan 44 ülőhely van. (Azokban, melyek elején vezetőfülke található, csak 40. Az állóhelyek száma amúgy 233, ami elképesztően soknak tűnik, el sem tudom képzelni, hogy ennyi magyart be lehetne zsúfolni bármelyikbe, jobb, ha meg sem próbáljuk.) Nos, az elmúlt 25 évben szerintem még egyetlen egy olyan kocsit sem láttam, amelyben 44-en ültek volna. És mostanában tehát azt figyelem meg, hogy ebben a kérdésben semmilyen változás nem történt.
A fent látható – igen jól sikerült! – rajzon egy átlagos metrókocsi ülőhelyi kihasználtságát ábrázoltam egy tetszőleges késő téli, kora tavaszi hétköznap délelőttön, csúcsforgalmi időszakon kívül, az Árpád híd és az Arany János utca között. Az álló utasokat nem rajzoltam le, hogy átláthatóbb legyen az ábra, de jó néhányat oda kell képzelnetek, ez fontos. A legjobb, ha rogyadozó nyugdíjasokat és terhes nőket is képzeltek közéjük, ilyenek mindig vannak.
A 44-nek úgy kell kijönnie, mint látható, hogy négyszer kettő és hatszor hat. A valóságban ezzel szemben nagyon ritkán ül hat magyar egy hatszemélyes helyen. Csak akkor, ha egy rogyadozó nyugdíjas vagy egy terhes nő kiköveteli magának a félseggnyi helyet, és eléri, hogy a terpeszkedők összébb húzzák magukat pampogva. Ilyen általában a Lehel piaci megálló után szokott előfordulni, előtte majdhogynem kizárt. Sokkal gyakoribb, hogy a hat helyen négyen hevernek, szétvetett lábakkal – nem jó, ha a herék összeszorulnak és megnyomorodnak –, maguk mellé rakott táskákkal és hátizsákokkal.
Mi lehet ennek az oka? Elsősorban nyilván a kényelmi szempontok. Plusz a magyaroknak az is fontos tulajdonságuk, hogy nem szeretik egymás közelségét. Vannak ilyen kultúrák. Valószínű, hogy ez is benne van abban, hogy a mozgólépcsős fejleményekkel ellenétben nincs értelme ülőhelyes fejleményekre is számítani a közeljövőben Budapesten.
Nem véletlenül készítettem még egy ábrát, amelyen a 44 ülőhelyen 47-en osztozkodnak. Az oroszok kevésbé gyűlölik egymás közelségét, amint az a 7 emberes szekcióban kiemelten is megfigyelhető. De mondom, korántsem hiszem, hogy a keleti nyitás jegyében ez követendő példa lehetne. Akárhogy is próbálkozom, képtelen vagyok elképzelni hét magyart hat helyen. Hiszen még hatot is csak nagyon nehezen. Összeszorított fogakkal.
Hogy mi lehet a megoldás? Csak az, ha majd egyszer – a távoli jövőben –, a 3-as metró totális felújítása keretében lecserélik a mityiscsi metrószerelvény-gyártó üzem kocsijait. Akkor pont kerül ennek a kulturális történetnek a végére. De addig se feledjétek, négyen terpeszkedni a rogyadozó nyugdíjasok és a terhes nők árnyékában ciki, és azt se, hogy az ülés öl!