Utálom a kereskedelmi televíziókat! Komolyan!

Kellemetlennek, kártékonynak tartom és gyakorlatilag soha nem nézem őket, úgy kattintok tovább szörfözéskor, mintha az Éjjel-nappal Budapest vagy a Tények egyetlen másodperce kiégethetné a szememet. Viszont köszönöm, de a kormánynak nem kell engem megvédenie.

Nem is tudom, mikor néztem utoljára tartósan műsort az RTL Klubon vagy a TV2-n. A Megasztárnak abból az évadából még sok részt láttam, amikor Rúzsa Magdi nyert, az ment nálunk a családban utoljára. Aztán voltak még a bokszmeccsek az ezredforduló környékén és után, Kovács Kokó Istvánéi és Erdei Zsoltéi, különösen utóbbi munkásságát követtem előszeretettel. Más nem rémlik. Jégkorong- és síugrás-közvetítéseket nem adnak, dartsot sem, a filmeket (ahogy arra több vezető fideszes poltikus is rácsodálkozott, közel húsz év után) szétbarmolják reklámokkal, ráadásul a végefőcímeket is levágják, a híradóik üresek (öt perc arról, hogy Mari nénire rádőlt a budiajtó, és szálka ment a kisujjába, vicceltek?), a sorozatok máshonnét is elérhetők, saját ütemterv szerint követhetők, a jókedvű-nyálas magazinműsoroktól undorodom.

Nem vagyok célcsoport. Nagyon nem.

Nekem is úgy tűnik ugyan, hogy a magas- és a tömegkultúra közti markáns különbségtétel felett eljárt az idő, de ezt a felismerést más platformokon ültetem át a gyakorlatba.

Mindezt azért gondoltam relevánsnak elmondani, hogy világos legyen: privátim egyetlen pillanatig sem szomorkodnék, ha varázsütésre eltűnnének mind a jó büdös francba.

Csakhogy: ezt a varázsütést saját erőből, a saját mutatóujjammal, az úgynevezett távirányítómmal – a 21. századi technika csodákra képes – bármikor foganatosítani tudom. Élek is a lehetőséggel, minden alkalommal, amikor kulturális sokk fenyeget.

Alaposan kiálltunk az utóbbi napokban az RTL Klub mellett, főként Szily publicista jóvoltából. Szerintem jól tettük. Nemcsak azért, mert a kormány és a kormánypárti politikusok érvelése hátborzongatóan képmutató, hiszen világosabban már nem is jöhetne át, hogy a tényleges cél nem az emberek megvédése a szennytől, a mocsoktól, hanem ezzel szemben az, hogy a két nagy csatorna közül az egyiket (a barátit) hozzák helyzetbe a másikkal (korábban semleges, most ellenséges) szemben.

Az egyértelmű állásfoglalás akkor is jogos, ha a kertévét mint jelenséget nem látom sokkal kevésbé nyomasztónak kulturálisan, mint mondjuk magát a politikát, amilyennek azt napjainkban megfigyelhetjük. Az sem egy magasztos forradalom, amit az RTL Klub épp csinál – még ha végső soron a függetlenségről is szól. Bár gigászok csatája, de a gigászok egyike sem rokonszenves. Plusz felmerül a kérdés: és eddig, amíg nem a ti bőrötökre ment a buli, hol voltatok vajon?

De akárhonnan nézem: nem a kormánynak kell eldöntenie, hogy mi káros az én mentális és intellektuális egészségemre, és mi nem. Megengedő vagyok, el tudok képzelni a felvetésemre egy olyan választ is, hogy korai kapitalista társadalmunk viszonyai közt az emberek nem kis hányada nem képes önállóan dönteni erről. (Arra sem voltak képesek sokan, hogy felmérjék, érdemes-e felvenni a devizahitelt a lapostévére.) Csak hát ne legyünk már kommunisták. Ki vagy te, politikus, hogy ezt megítéld? Mitől olyan biztos az ízlésed? És ha megítéled helyettem, elintézed helyettem, ha végigvezetsz az életemen, a bölcsőmtől a síromig, akkor holnapra hogyan leszek okosabb? Hogyan leszek inkább képes dönteni?

Úgyhogy ne csináljunk már Krisztusból bohócot. Meg belőlem sem alattvalót. Köszönöm.