Na nem mintha fel akartam volna vásárolni összes használt cuccukat, csak érdekelt a dolog. Nem is gondoltam volna, hogy a megdöbbentő érdeklődés, a lassú sor, a személyiségi jogok védelme és a reptereket is megszégyenítő biztonsági ellenőrzés meghiúsítja kísérletemet.
Az egyik ismeretterjesztő csatornán fut több amerikai sorozat is, amiben a gazdátlanná vált raktárhelyiségek tartalmát árverezik el. Ezek az epizódok persze mind dramatizálva vannak, a főszereplőknek megvan a maguk kidolgozott karaktere. Van a rafinált okoskodó, az agresszív nagypofájú és a bolondos figura. Sőt a mellékszereplők között is mindig akad egy-két jellegzetesebb arc, mint például a Helyi Nagykutya, aki nagyon hamar dominanciaharcot csinál az árverésből. Ennek vezetője is külön karakter, általában jópofizik a szereplőkkel, és hihetetlenül gyorsan tud hadarni.
Úgyhogy alig vártam, hogy találkozzam velük!
Kicsit izgultam, amikor kiértem az Apály utcai raktártelep sarkához, az ilyen telkeken mindig trükkös eligazodni. Feleslegesen aggódtam: az egyik bejáratnál óriási sor állt, lehetetlen lett volna eltéveszteni. Kilenc óra volt, a program szerint harminc percem lett volna még lecsekkolni a portrékát, mielőtt kezdődik az árverés. De az itt már egyértelművé vált, hogy ennyi idő alatt úgy sem jutok be, ha normális sebességgel halad a sor. De nem haladt. Marha lassú volt. A kapunál ugyanis a reptereket megszégyenítő biztonsági ellenőrzésen kellett átmenni, fémdetektor, személyazonostó okirat, satöbbi. Az állapotokat egyébként nagyon jól leírja a rendezvény fb-eseményére posztolt alábbi komment.
Néhány percenként kijött egy-két ember a telekről, őket nem győzte meg, amit bent láttak. Volt, aki azt mondta, az elektronikus berendezések alig érnek valamit, csak a székek lehetnének érdekesek, más az egészre is csak legyintett. Az előttem és mögöttem állók teljesen irreleváns dolgokról beszéltek, hiába reméltem, hogy el tudok csípni egy-két tuti árverős tippet.
Fél óra sorban álllás után alig jutottam előbbre két métert, viszont a tőlem nem messze várakozó, feltűnően újságírószerű újságírókat – profi fényképezőgép, sok táska – megtalálta a követség két munkatársa, és kialakult a vita. Az esemény nem sajtónyilvános, mondták nekik. Hiába tök jó sztori, hogy a követség a feleslegessé vált dolgait nem a raktárban hagyja megrohadni, hanem inkább elárverezi – és így pénzt keres –, fontosabb, hogy megvédjék például a résztvevők személyiségi jogait. Úgyhogy nem lehet tudósítani a helyszínről, képeket készteni pedig biztosan nem fog senki. Amúgy is: régóta van ilyen árverés, nincs ebben semmi különös, kár a felhajtásért. Egy óra alatt több szomorú kollégát is láttam elkullogni az Apály utcából, akkor még nem gondoltam volna, hogy én is közéjük fogok tartozni.
Az egészben egyébként az a legviccesebb, hogy az árverés honlapján és a Facebook-eseményén is azt írták, a program nyilvános, minden érdeklődőt szeretettel várnak. Ez még nem szegte volna a kedvemet a további várakozástól – miért ne lehetnék most én Bernstein és Woodward kettő az egyben, inkognitóban? –, de kapu közelébe érve már láttam, hogy egyszerűen nem tudok végezni akkorra, amikorra civil okokból muszáj végeznem. Ekkor már 10 óra körül jártunk, jóval az árverés tervezett kezdete után, és kábé annyi ember állt mögöttem a sorban, ahányan előttem voltak, amikor megérkeztem. Nagyon-nagyon sok ember tehát. Még őket is meg fogjuk várni, mondták, és csak utána kezdődik a buli. Előbb kétségbeestem, aztán vívódtam – így aztán sose leszek se Bernstein, se Woodward, ha most megfutamodok 🙁 –, aztán még mindig vívódtam, majd végül döntöttem és eloldalogtam. Kudarcot vallottam, nincs mit szépíteni.
Pedig még csak rám sem licitált a Helyi Nagykutya.