A legendás német együttes budapesti koncertje nem tegnap volt – nem is tegnapelőtt –, ám ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy lehozzuk jó tollú vendégszerzőnk, Bodolai Bodi László szokott módon színvonalas és önéletrajzi elemeket bőven tartalmazó emlékiratát.
A legendás német együttes budapesti koncertje nem tegnap volt – nem is tegnapelőtt –, ám ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy lehozzuk jó tollú vendégszerzőnk, Bodolai Bodi László szokott módon színvonalas és önéletrajzi elemeket bőven tartalmazó emlékiratát.
–––––––––––
Biztos mások számára is léteznek zenekarok, amelyektől egy lemezt sem tartogatnak otthon, és amelyeknek semelyik rádióban sem nyomják a számaikat, mégis annyira beleégtek ikonikusan egy korszakba, hogy szinte mindent tudnak róluk. Nekem az egyik ilyen banda az Einstürzende Neubauten. Először talán a Berlin felett az égben hallottam őket, és a film hatására minden vágyam volt eljutni egy nyugat-berlini underground klubba, egy hasonló koncertre.
1989 nyarán szereltem le az előfelvett sorkatonai szolgálatból, a Varsói Szerződés egyik utolsó bakájaként, amikor még bujkáló tiroli hegyivadászokra mentünk az 1-es számú gyakorlótéren. Debreceni bölcsész katonatársammal, Eszével eldöntöttük, hogy az egy év zalaegerszegi láger után kihagyjuk a gólyatábort, helyette elmegyünk Berlinbe, és megnézzük Nyugat-Berlint is. Kaptam valami leszerelési pénzt, az az utazás nagy részét fedezte.
Szokás szerint állva szorongtuk végig a majd 15 órás vonatutat, akkor már ment a Salamander-cipőbiznisz, batyus romák kínálgattak pálinkával a vonat folyosóján. Kelet-Berlin maga volt a Kánaán, a forintot jól váltották, a sör olcsó volt, bár az első öt korsót dupla pénzért ittuk. Nem értettük, miért, mígnem egy helyi gyűjtő rádöbbentett bennünket, hogy a söröskorsó is betétes, és pont annyi a betétíj, mint a sör ára.
Kellemesen lebegtünk az Alexanderplatzon a tévétorony környékén, majd a Hauptbahnhofon próbáltunk aludni, de a rendőrök felrugdostak, így bemásztunk egy iskola udvarára, és egy pingpongasztalon töltöttük az éjszakát. Az ilyesmi hosszú távon nem tűnt működő megoldásnak, de szerencsére a tévétorony alatt a kukák mellett összefutottunk egy magyar társasággal, akik egy kelet-berlini anarchista srác üresen álló második (!) lakásába vackolhattak be, valami láthatatlan kapcsolat révén. Nekünk is felajánlották a lehetőséget, éltünk vele.
De előtte összefutottunk egy szemfüles magyarral, aki nyugat-berlini éjszakai pornómozikban aludt, csak egy márka volt a mozijegy, állítása szerint az első sorokban egész jól el lehetett lenni, akik dugni jártak be, azok a hátsó sorokat részesítették előnyben, igaz, így is volt, hogy arra ébredt, valaki onalizál a füle mellett.
A társaság egyik tagja nagyon darkosan nyomta, csak egy vörös tincs nem volt fekete a szerelékében. Berlin mindkét fele tele volt ilyen figurákkal, de barátunk résen volt, a különböző dark alfajokat is meg tudta különböztetni, és az ősellenségek miatt néha bujkálnia kellett, vagy messzire elkerülni őket, nehogy péppé verjék. Legalábbis elmondása szerint. Nekem mondjuk bejöttek akkoriban a berlini anarchisták és az egyéb szélsőbalosok, azért, mert tökösen nekimentek a skinheadeknek. Magyarországon akkor kezdett bimbózni a skinheadmozgalom, ami annyiból ált, hogy Martens bakancsban csoportosan összerugdostak egy-két szerencsétlen japán turistát – később már néhány barátomat is –, ezért rühelltem őket, főleg, hogy itthon nem volt természetes ellenségük. Még a rendőrök sem.
A szállásadó anarchista a két lakásával inkább szalonanarchistának tűnt, de ezt nem firtattuk, viszont kapva kaptunk az alkalmon, amikor meghívott egy valódi k-berlini underground klubba. Ez állítólag egy lebombázott templom pincéjében üzemelt, és a rendőrök nem mehettek be, bár lehet, hogy ez csak legenda volt.
Eszével elkezdtük a megadott címen keresni a helyet, esélytelenül, amíg két arra járó dark lányka útba nem igazított bennünket. Az egyiken Einstürzende Neubauten feliratú póló volt. Mesélték, van egy zenekaruk, amelynek az Einstürzende a példaképe, meg is hívtak a próbára. Megmutatták a titkos lejáratot a klubba, amely Fekete Lyuk-hasonmásnak tűnt, a lámpabúrák bádogbiliből készültek, és persze tele volt német és angol nyelvű fanzine-ekkel meg programajánlókkal. Néhány nyugat-berlini klub is be volt jelölve egy falra ragasztott térképen, de ez nem kötötte le a figyelmünket, bár ebben az is közrejátszott, hogy összesen 20 márkányi valutával rendelkeztem, ami a belépőre sem lett volna elég.
Persze jött a kérés a szállásadónktól – mivel semmi sincs ingyen –, hogy ugyan csempésszünk át valamennyi fanzine-t Nyugat Berlinbe, négy címre kellene szállítani csomagot, az olcsó sörök hatására beleegyeztünk. A Friedrichstrasse átkelőt kell választani az S-Bahn-on, ott nem motoznak, láttak el jó tanáccsal.
Másnap a pólónk alá rejtettük a csomagokat, és próbáltunk fapofával átkelni a határon. Sikerült. A térkép alapján nekiindultunk a címeket keresni, egész nap Nyugat-Berlint róttuk, a lebombázott templom mementótól a török negyedekig, az tűnt a legfurcsábbnak, hogy az egyik megadott cím egy náci könyvesbolt volt, és ott is örömmel fogadták az anarchista csomagot. Nyugat-Berlin egyébként teljesen lenyűgözött, pláne, hogy arra akkor még senki sem számított, hogy két hónappal később szétszedik a falat.
Berlinben töltött utolsó napunkon elindultunk megkeresni az Einstürzendét utánzó lányzenekart, hátha próbálnak. A város rozsdaövezetében villamosozgattunk órákat, mire egy elhagyott utcában egy elhagyottnak tűnő kastélyt találtunk a megadott címen. Beléptünk a rozsdás, nyikorgó udvari kapun, és csak egy légópinceajtót találtunk nyitva. Lemerészkedtünk a katakombába, az egyik ajtó mögül zakatolás hallatszott, fény szűrődött. Bekopogtunk, egy vörös hajú, nyakig festékes figura dugta ki a fejét. A lányok itt vannak? A zenekar próbál? Nem, ma nincs próba, válaszolta a figura. A helyiségben egy kőkorszaki nyomdagép csattogott, és azokat a fanzine-eket nyomta, amiket korábban csempésztünk.
Viszatérve a zenekarra és a koncertre. Tilos rádiós DJ barátom, Max csalt el két éve az Einstürzende Neubauten frontembere, Blixa Bargeld egyik új lemezének bemutatójára. Blixa hangja és fizimiskája régi Nick Cave-rajongóként ismerős volt, kedvencem a The Weaping Song klasszikus – Fellini Casanova című filmjéből csent motívumokra épülő – videóklipje, ahol a festett telihold alatt húzgálja a butykost elmaradhatatlan focistahajával.
Blixa ma már joviális öregúrnak néz ki, fényes, mellényes öltönyében a mostani akváriumos koncertre is azt vette fel, mint a két évvel korábbira. Valójában én egyetlen Einstürzende-számot nem hallottam végig teljes egészében azelőtt, de Blixa lenyűgözött az előző koncerten, Nick Cave-et meg imádom, olyan rosszra nem számítottam tehát. Különösen mókás volt egy-két pocakos arc az egykori Fekete Lyuk közönségből, feketében. Némelyik az elmaradhatatlan alternatív, csúcsosra borotvált pajeszt is meghagyta. Igen, együtt öregszünk Blixával.
A koncert hozta, amit hoznia kellett. A basszusgitáros virított, az egyik szám közben vibrátorral izgatta a húrokat, az ütősök hol műanyag kábelrejtő csöveket püföltek, hol valami hanggenerátorral összebuherált vaslapot. A zenekar pillanatok alatt hozta a nyugat-berlini klubhangulatot, semmi erőlködés, semmi megjátszás, inkább valami önirónia, amikor az idősebb Blixa mélybeszélgetést folytat a fiatal Blixával. Nem volt pillanata a koncertnek, ami ne hasított volna gerincvelőig, pedig nem tudtam mire nosztalgiázni. Mintha egy rejtett sötét énem mindig Einstürzendét hallgatott volna tudat alatt.
A koncert után rövid promó következett, hogy speciális pendrive-on meg lehet vásárolni a rögzített anyagot. A lehúzós ötlet miatt sem tudtam haragudni rájuk, némi töprengés után vettem egyett. Azóta csak ez dübörög a kocsimban.