Azt figyeltem meg, hogy radikálisan megváltoztak a médiaborfogyasztási szokásaim. Ez főként az edény állapotán figyelhető meg, melyben a parafa dugókat gyűjtöm. Alig van benne valami.
Azt figyeltem meg, hogy radikálisan megváltoztak a médiaborfogyasztási szokásaim. Ez főként az edény állapotán figyelhető meg, melyben a parafa dugókat gyűjtöm. Alig van benne valami.
Pedig hajszálra ugyanilyen elődje – háztartási baleset következtében összetört egy-két éve – többször is színültig telt. Ez meg ott tart, ahol – látjátok lentebb! –, és olyan lassan gyarapszik a tartalma, hogy már-már szégyellem, lesütött szemekkel rovom az utcákat. Nem volt ez mindig így. Egyszer régen, amikor még kicsik voltak a gyerekek, a tanító néni kitalálta, hogy parafával kéne kézműveskedni az iskolában, és kérte, hogy aki tud, vigyen be dugót. Nem akartam nagyképűsködni, bedobáltam egy zacskóba csak vagy százat, meg sem látszott a készleten a csökkenés. Kár, hogy nem voltam ott, amikor kiderült, hogy a további osztálytársak összesen nem vittek harmadennyit sem. Mindegy, mindenki egyformán részesedett belőlünk.
Az a helyzet, hogy az utóbbi időben közel sem csak bort fogyasztok, mikor alkoholhoz nyúlok, hanem sört is, és egyébként is ritkábban élek ezekkel a legális szerekkel, mint fénykoromban, ám ezek együttesen sem magyarázzák eléggé a dugókészlet-növekedés durva lassulását.
Az igazi ludas nem más, mint a csavarzár.
Petrány Jalopnik Máté kolléga valamelyik nap egy hatos kartonnal állított be az irodába, nem azért, hogy leitasson bennünket – sajnos –, csak pont útba esett neki az akciózó kereskedés. Aztán mire észrevettem, két palackot már hazavitt, de négy még ott virított az asztalán. Egyszer csak felkaptam a fejemet és megszámoltam: egy csavarzáras, még egy csavarzáras, még egy csavarzáras, az összesen három csavarzáras.
Igen, jó kis arányok. Hogy úgy mondjam, illusztratív arányok. Engem is illusztrálnak mintegy. Egyelőre persze szó sincs róla, hogy a magyar vagy a Magyarországon forgalmazott borok háromnegyedét ezzel az eszközzel zárnák le, de ha azt nézem, hogy mit szokás inni mostanában csak úgy, különösebb apropó nélkül, akkor már más a helyzet. Az úgynevezett fő- és nagyvárosi fiatalok elsősorban fröccsöznek és rozéznak – nem akarok ebből nemi kérdést csinálni, noha kis akarással lehetne –, és ez már önmagában sokat elárul.
Hogy saját magammal és a szubkultúrámba tartozó további egyedekkel árnyaljam a képet: mi ritkán fröccsözünk és még ritkábban rozézunk ugyan, az utóbbi időben mindazonáltal gyakrabban lövünk friss fehérekre és könnyed vörösökre, mint tizenöt-húsz éve, amikor szinte semmi sem érdekelt bennünket, aminek a címkéjén nem szerepelt a barrique kifejezés. A nagyborok ideje ugyan nem járt le – bár a kategória inflálódása miatt maguk a termelők ezt talán így is érezhetik –, ám hozzájuk alkalom kell, valamint vastag pénztárca. Az egyik még csak-csak adná magát, na de a másik? Egy fasza rizlinghez vagy laza pinot-hoz ezzel szemben olykor a hirtelen felindulás is elég. Ezek meg újabban szinte valamennyien csavarzár alatt várnak a sorsukra. Arra, hogy elkészítésük után egy-két éven belül megigyák őket. Akár meccsnézés, akár palacsintasütés közben, sőt a romkocsmák félhomályában is.
Van itt még valami. Drága bort igazán ritkán veszek. A nem drága esetében pedig alap, hogy friss legyen, évjárat szempontjából is, fehér és rozé esetében 2015 januárjában kizárt, hogy 2013-asnál öregebbért nyúljak – Somló kivétel –, vörösből esetleg beeshet termelőtől függően 2012-es is. Ez a része mindig alap volt. (Tudom, hogy itthon még mindig nem esett le a legszélesebb körben, hogy az idő nem nemesíti a bort, úgyhogy aláhúzom vastagon az evidenciát: az idő csak az igazán komoly borokat nemesíti, a felső alig néhány százalékot, a többit halomra gyilkolja.)
Az csak a 2010-es évektől lett ugyancsak alap, hogy ha friss bort veszek, mindig csavarzárasat veszek. Jobban bízom benne. Nem magában a borban, hanem a termelőben. Vagyis nem a dugóhibától félek – bár annyiszor kámpicsorított már el a TCA pályafutásom során, hogy nem is esik jól belegondolni –, inkább arról van szó, hogy az a termelő, aki záráshoz is korszerű technológiát használ, nagy valószínűséggel a teljes folyamat során is tudatában van-volt annak, hogy milyen évet is írunk napjainkban. Hogy még pontosabb legyen: a szőlő minősége mellett a tökéletesen tiszta technológia az alapja mindennek. Annak, hogy a lelkes fogyasztót ne érje keserű csalódás az első korttyal. Olyan pincétől sose vegyetek semmit, aminek honlapján öreg fekete hordókat láttok pirosra mázolt abroncsokkal.
Amikor a csavarzár bejött Magyarországra – kb. tíz éve talán? –, sokan gyanakodva fogadták. Asszem, a villányi Bock Józseffel beszélgettem egyszer erről, és elmondta, az első csavarzáras rozéját jóval kevésbé vették, mint ugyanabból az évjáratból a parafásat. Óvatos duhaj volt, mindkét verzióval megpróbálkozott. Holott akkor már világos volt, hogy ez a jövő, minden ilyent lehet tudni előre, elég megnézni, mi történik Új-Zélandon, Kaliforniában vagy Németországban. Ugyanaz fog történni itt is. Ugyanaz történt itt is.
Új-Zélandon már hosszú ideje csavarzár alatt vannak a presztízs-pinot-k is – hiába vörösek és drágák –, és bár nem muszáj minden hülyeséget elmajmolni, az arányok eltolódása a magyar piacon sem fejeződött még be. Viszont majd elfelejtettem: vannak még további alternatív zárások is, a műanyagtól a koronazáron át az üvegdugóig, utóbbit például Demeter Zoltán – a legjobbak egyike – alkalmazza előszeretettel Tokajban. Ezek is érdekes utak.
Biztos van köztetek, aki azt mondja, hagyjam békén ezekkel a hülyeségekkel, a parafa örök és meghaladhatatlan, és úgy hiányzik az a kis tekeres-csusszanás-pukkanás, hogy ha nincs, az egész bor értelmét veszti. Erre az egyik válaszom az, hogy az idő kerekét képtelenség megállítani. De van egy másik válaszom is. A tradíciókat szerintem sem lehet mindenestül a szemétre dobni. Ma még én is kizártnak tartom, hogy a burgundiai vagy bordeaux-i milliomosborokat ne parafával zárják. Azt meg pláne, hogy a tokaji aszúval – a magyar emberek és a magyar kultúra legnagyobb teljesítményeinek egyikével – hasonlóképpen cselekedjenek. És különben is, olyan gyönyörűek azok a portugál parafaligetek, hogy nem tehetek mást: drukkolok, hogy ez a kultúra se pusztuljon el, legyen neki értelmes jövője.
Egyszerűen csak mindennek meg kell találnia a maga helyét változó világunkban!
Annál inkább, hogy a csavarzárnak mégiscsak van egy rút hátulütője: nem lehet őt gyűjteni. Gondoljatok csak bele, milyen hülyén mutatnának ebben a vázában!