​A függetlenség illúzió? Értelmiségi vircsaft?

Reggel óta melengettem ezt a gondolatmenetet, de nem igazán akart összeállni. Azóta melengettem, hogy a fél internet elkezdte körberöhögni a Magyar Nemzet mai vezércikkét. Lehet, hogy még mindig nem állt össze, de mindegy, jöjjön ömlesztve.

Illustration for article titled ​A függetlenség illúzió? Értelmiségi vircsaft?

Reggel óta melengettem ezt a gondolatmenetet, de nem igazán akart összeállni. Azóta melengettem, hogy a fél internet elkezdte körberöhögni a Magyar Nemzet mai vezércikkét. Lehet, hogy még mindig nem állt össze, de mindegy, jöjjön ömlesztve.

Advertisement

Azt írja a szerző, hogy politikától független újságírás nincs. Ez igaz is, meg nem is. Ha vannak politikai nézeteim, és ezeken keresztül értelmezem a valóságot, ennek szellemében írok újságot, akkor naná, hogy nincs. Ez azonban az én személyes ügyem, nem az újságomé, a szerkesztőségemé. Nem mindegy, hogy amit gondolok, azt magamtól gondolom, vagy alkalmazkodnom kell az érvényesítendő szisztémához.

Amikor az Index fénykorában arról kérdezgettek ismerőseim – tudjátok, jobboldali származású barátaim is vannak! –, hogy mi hogy megy, hogy érzem magam ott, mindig azt válaszoltam: csodásan, elvégre soha nem kell leírnom semmit, amit nem szeretnék, és mindig leírhatok bármit, amit le szeretnék. Nyilván volt differencia köztem és teszem azt Tóta W. Árpád között, de simán elfértek a felületeken mindannyiunk szövegei. Ez adta az Index lényegét: az újságnak nem volt világnézete, nem voltak politikai preferenciái, amit az olvasó látott, az az egyes szerzők világnézetéből és politikai preferenciáiból adódott össze. Nem véletlen, hogy miközben jobbról sokan balliberálisoztak bennünket, aközben – például – Dessewffy Tibor, az ismert gyurcsányista gondolkodó rendszeresen jobboldalizott.

Advertisement

Egyébként ugyanez volt a helyzet szinte mindenütt, ahol dolgoztam, a Kurírtól a Világgazdaságon át az Origóig. Tényleg, néhányan talán emlékeztek rá, a Kurírnál szadeszosabb-harsányabb lap nem sok volt a 90-es évek Magyarországán, de ott sem diktált tollba Szücs Gábor főszerkesztő semmit senkinek. Nekem sem. Egyedül a 90-es évek legvégének Magyar Hírlapjánál érdeklődött egyszer a főnököm egy jegyzetem olvastán, hogy na és akkor milyen is a pártkötődésed? Hogy a micsodám? A pártkötődésem? Azt mondtad, a kötődésem? Jól nézünk ki, bazmeg.

Advertisement

Gondolom, meg sem kérdezitek, mi a helyzet a Cinknél. Minek kérdeznétek, a helyzet még jobb, mint az Index nosztalgiával emlegetett fénykorában.

Bármit, amit szeretnék, semmit, amit nem.

Függetlenség ez?

Egy barátom azt mondja – ő is jobboldali származású! –, hogy kurvára nem. Azért nem, mert a függetlenségnek – avagy a függőségnek – több szintje van. Oké, hogy sem politikai, sem pedig – csodálatos, kegyelmiállapot-szerű módon – gazdasági érdek nem szabja meg, miről mit írjunk, miről mit ne. Viszont a másik szinten függetlenség nem létezik. Úgy értve, hogy a közeg, a környezet, a szubkultúra hatásai alól nem vonhatom ki magamat. Ha jól egyszerűsítem le, amit kifejtett, azt állította: amennyiben politikával is foglalkozom, a közegem irányultsága az én nézeteimet is meghatározza. Lehet, hogy nem azonnal, nem egyik pillanatról a másikra, de hosszabb távon óhatatlanul. Ha liberálisok közt forgolódok, magam is az leszek, ha konzervatívok között, akkor meg az. Nem csontra, nem hajszálra, de valamennyire mégis.

Advertisement

Lehet, hogy így van, nemcsak az algebrához, hanem a szociálpszichológiához – vagy mi az ördög ez –, a magasfilozófiához és az agyhoz sem értek. Lehet, hogy a függetlenség tényleg csak illúzió. Csak afféle értelmiségi vircsaft. (Azt sem tartom kizártnak, hogy van, amikor valóban álca csupán, de ezt ne mondjátok el senkinek.) Ám ezzel együtt úgy érzem, sokkal színesebb ez a világ annál, hogy bele lehessen gyömöszölni mindenkit pár felcímkézett dobozba.

Egyébként semmi bajom azzal, ha egy újságnak irányultsága vagy akár kötődése van. A világon semmi gondom a Magyar Nemzettel vagy a Népszavával, a Heti Válasszal vagy a Magyar Naranccsal. Hisz többnyire egyikük sem hazudja magát másnak, mint ami. Ráadásul a függetlenség – ha van, ha nincs – nem a csúcsdísz az újságírói lét csimborasszóján. Csak azt nem szeretem, amikor mást hazudnak másnak. Kinek jó ez, komolyan?

Advertisement

Van még ez a mondat a Körmendy-cikk végén: "Kivételes érzékenység kell az íráshoz, de kivételesen vastag bőr az írás hatásának elviseléséhez." Na ezzel erősen vitatkoznék. A hatásnál semmi sem jobb ebben az életben. Nem mondom, hogy egykutya egy szép pozitív feedback kommentben tőletek, meg egy Bayer Zsolt-publicisztika, de a maga módján mind a kettő értékes és szórakoztató. Mindig is azt bírtam a leginkább, amikor az olvasók egyik nap lekommunistáztak, másnap lefideszeseztek. Klasszabb csak egy volt, amikor ugyanarra a szövegre jött ilyen és olyan mail egyszerre. Hasonlóra hajtok most is. Remélem, jó úton járok!

Vélemény, hozzászólás?