Most önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, mi minden voltam eddig. Azért, mert tíz nappal a választások előtt nem tudom, egyáltalán elmenjek-e szavazni, és ha igen, hova rakjam az ikszet.
Most önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, mi minden voltam eddig. Azért, mert tíz nappal a választások előtt nem tudom, egyáltalán elmenjek-e szavazni, és ha igen, hova rakjam az ikszet.
Na tehát, a Szovjetunióban cserepedtem fel, és az iskolában azt mondta a tanító néni, hogy nincs isten, mert Gagarin járt az űrben, és az űr üres volt. Ezért ateista lettem, bár az anyukám néha elment a templomba, és én is szerettem a karácsonyt. A húsvétot nem, noha pénzkereseti lehetőségnek jó volt. Aztán kamaszkoromban punk lettem és anarchista, különböző behatások hatására, rá is írtam a farmeromra golyóstollal, drabális betűkkel, hogy NO FUTURE. Ebben az sem zavart, hogy amint betöltöttem a tizennégyet, beléptettek a Komszomolba, kötelező jelleggel. Hiába voltam azonban punk és anarchista, egyszer csak elvittek katonának, hogy rendes szovjet embert faragjanak belőlem. Nem nagyon sikerült nekik, annyit értek el vele, hogy végképp elegem legyen a kommunistákból.
Mindegy, túléltem, leszereltem, és egyszer csak beköszöntött a rendszerváltás előtti pezsgés. Az ungvári egyetemen két tanárom is volt, akiknek hittem, az egyik közülük a kisebbségi mozgalmak vezéralakja volt, ő egy darabig lehetséges utódjának vélt, ezért nemzeti politizálást folytattam. Kis híján ott voltam a híres lakiteleki találkozón is, de végül nem kaptam útlevelet a nyavalyás útlevélosztálytól. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség megalapításában elég rendesen részt vettem, benne voltam a kezdeményező csoportban, később egy évig az elnökségben is, de 89 végére meguntam ezt az egészet, és kikoptam belőle.
A magyarországi magyar politikáról azt gondoltam akkoriban, az SZDSZ sokkal okosabb, mint az MDF, magamról meg azt, hogy sokkal inkább vagyok liberális, mint konzervatív, még szép. Kisvártatva áttelepültem Magyarországra. Egy darabig még nem volt állampolgárságom, ez megmentett attól, hogy hivatalosan komcsivá váljak 1994-ben. Hiszen egyenesen ultraliberális voltam, balról előztem Tamás Gáspár Miklóst.
Csakhogy 1996-ban bekerültem a Parlamentbe, nem képviselőnek, tudósítónak, és azt vettem észre, hogy bár az MDF (maradéka) tényleg nem okos, nem okos az SZDSZ sem. Nagyon nem. Nagyon-nagyon nem. Ettől én még liberális maradtam szerintem, csakhogy nem a Magyar Bálint-i, hanem mondjuk a Tölgyessy Péter-i értelemben. Viszont 1998-ban kormányra került a Fidesz, és én hamarosan elvesztettem a fonalat. Egy idő után már tényleg csak azt tudtam, hogy mit nem szeretek. Ha jól belegondolok, mindig is protesztszavazó voltam, de valahogy ott motoszkált bennem, hogy ha ezeket segítek elkergetni, akkor azok talán ügyesebben fogják csinálni.
De mióta Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt, sőt 23 millió román segítségével miniszterelnök lett, azóta nem motoszkál bennem semmi ilyesmi, még csak hasonló sem. Ennek már tizenkét éve.
Volt közben Gyurcsány őszödi beszéddel és undorító népszavazási kampánnyal, és volt ez a négy orbáni év. Rohadt hosszú idő, nem igaz? Ennyi bőven elég nemcsak ahhoz, hogy a pártszimpátiáknak az írmagja is elenyésszen, hanem ahhoz is, hogy a pártantipátiák se tűnjenek annyira fontosnak. Kezdem úgy érezni már-már, hogy a világnézetem is elveszett. Pedig a világról gondolok valamit, olyan nincs, hogy semmit, csak az utóbbi időben sehogy sem bírom rendszerbe szervezni. Itt tartok.
Mit csináljak? Kerítsek egy golyóstollat, és írjam rá a farmeromra, hogy NO FUTURE?
Az is hülyeség, felnőtt gyerekeim vannak, hogy néznék már ki? Ráadásul eddig még mindig éltem állampolgári jogaimmal. Száz szónak is egy a vége, segítsetek nekem. Látjátok, mi mindenen mentem keresztül, szavazzatok arról, hogy kire szavazzak. Hátha visszanyerem az egyensúlyomat. Nem kérek sokat, ennyit megér, nem?