Sima 6-1-es összesítéssel jutott a Ligakupa döntőjébe a Videoton. A miniszterelnök úr örülhet. A Pancho Felcsút után holnap átadják az új debreceni csodastadiont, május végére elkészül a Ferencvárosé is. Ezeknek is örülhet. De hiába, így sem írhatom le, hogy a magyar futball nem volt, hanem lesz. Hiszen nem lesz.
Sima 6-1-es összesítéssel jutott a Ligakupa döntőjébe a Videoton. A miniszterelnök úr örülhet. A Pancho Felcsút után holnap átadják az új debreceni csodastadiont, május végére elkészül a Ferencvárosé is. Ezeknek is örülhet. De hiába, így sem írhatom le, hogy a magyar futball nem volt, hanem lesz. Hiszen nem lesz.
A labdarúgás nemcsak Orbán Viktor kedvenc sportja 2014-ben, hanem a szórakoztatóipar legfontosabb ága is egyúttal. Nem Magyarországon, értelemszerűen, hanem világszerte. Őt űzik a Föld legtöbb országában, őt közvetítik és nézik a legtöbben, százmilliók szurkolnak a legmenőbb európai csapatoknak, közel sem csak Európában. Elképesztő ismertsége és népszerűsége legfeljebb a hollywoodi filmekéhez mérhető.
Irányítói és stratégái valamit nagyon jól csináltak az utóbbi két-három évtizedben – különösen az UEFA a klubfutballban. Vannak dolgok, amikben öreg vagyok, nagyon nem örültem például, hogy a 90-es évek közepén feldúsították a BL-t. Akkor mindennél jobban érdekelt engem ez a játék, figyeltem rá ezerrel, muszáj is volt, én alkottam a Focivilág c. lap publicisztikai rovatát. Írtam erről egy kekeckedő okoskodást, Második Helyezettek Ligája címmel: amiatt berzenkedtem, hogy a nagyok megint megszopatják a kicsiket, esélyt sem hagyva, hogy az anyagilag gyengébben eleresztett országok bajnokai bekeveredjenek a legjobbak közé. A biznisz vagy te, sport, vontam le a fájdalmas/naiv következtetést.
Igazam is volt, meg nem is. Attól függ, honnét nézzük.
Az európai futball szárnyalása ugyanis menet közben elképzelhetetlen méreteket öltött, annyi pénz áramlott bele, amennyi nincs is, és ezzel nemcsak kedveltsége, színvonala is emelkedett. Érthető: világválogatottak mentnek egymásnak hétről hétre, minden idők legjobb labdarúgói, Cristiano Ronaldók és Messik versenyeznek. Mára meggyőződésem, hogy a labdarúgás még soha nem volt ilyen szuper, mint napjainkban. Az igazán fasza, extra dramaturgiájú meccseket – mint amilyen a tegnapi Bayern–Real volt, vagy a néhány héttel ezelőtti Real–Barcelona bajnoki pláne – hatalmas, csodás dolgokat művelő játékosok játsszák óriási tempóban, és a népek csak ámulnak és bámulnak. És fizetnek az élményért, mint a köles, és nem is csak az élményért, hanem minden marhaságért, ajándéktárgyakért, bögrékért, zászlókért, sálakért, mezekért, kutyaszarért.
A klassz futballban, mint a legmenőbb szórakoztatóipari termékekben általában, rengeteg a pénz. És minél több a pénz a klassz futballban, annál reménytelenebb, hogy a nem olyan klassz futball felzárkózzon.
Nem nyálaztam végig az utóbbi húsz év összes BL-szezonjának annaleseit, de így magamtól nem emlékszem olyasmire, hogy a nem nagy futballországok csapatai közül bármelyik eljutott volna mondjuk a legjobb négyig. Talán a Dinamo Kijev volt az első és az utolsó, amikor 1999-ben kipakolta a negyeddöntőben a Real Madridot. Ha a sevcsenkós–rebrovos ukrán csodacsapatot vagy a származása ellenére hagyományosan vagány Ajaxot és Portót nem számítjuk, üres marad a papír.
Új értelmet nyert tehát a klasszikus puskási bonmó: kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. Csak picit kell átírni, lejjebb megteszem.
Ez a pénzdolog el is dönt minden fontos kérdést. Közép- és Kelet-Európában soha nem lesz nagy foci. Akkora pénz ebben a rendszerben szimplán nincsen. Ott sincs, ott sem csatornázható be, ahol egyébként dollármilliárdokkal zsonglőrködnek az oligarchák. Viktor Medvedcsuk és Hrihorij Szurkisz Dinamo Kijevjének tizenöt évvel ezelőtt egyszer összejött, de csupán egyszer. Másnak nem. Az abramovicsi mértékben milliárdos Rinat Ahmetov Sahtarjának sem. Otthon, Oroszországban magának Roman Abramovicsnak sem.
Nincsenek bravúroskodó Steauák, Crvena Zvezdák, annak a kornak befellegzett. Örökre.
A kelet-európai futballisták a rendszerváltás előtt is kisebb pénzekért futballoztak, mint nyugati társaik, mégis versenyképesek voltak. Azért, mert sokkal nagyobb pénzekért futballoztak, mint ahogy a gyári munkások és a földművesek kerestek, amik a futball nélkül ők maguk is lehettek volna. Csodás, színes, gazdag életet ígért és adott a sport, és sokat nem is kellett dolgozni érte. Azért is, mert a tehetségre kevesebb melót kellett rárakni akkor, mint ma. Mint fentebb pedzegettem, megváltozott a futball karaktere, a dribli meg a finesz mit sem ér rengeteg munka és erő nélkül. Dolgozni pedig rémes, ha a cél rohadt messze van, és a közeg sem inspirál.
A közeghez kapcsolódva, csak a hab a tortán, hogy a magyar futballt húsz éven át a vastag zsebű oligarchák – akik inasai sem lehetnének orosz, ukrán, román társaiknak – sem találták meg, kisstílű spílerek játszótere volt az egész.
Ez minden, amit Orbán Viktor megtehet, ennyi, ahol nyerhet: a mikromaffiózókat kiszoríthatja, és nemcsak az államot, a pénzes pasasokat is kedvenc sportja felé terelheti. Ahogy azt már el is kezdte. Ennyi – de ez mocskosul kevés. Hozhat néhány európai értelemben vett stadiont, amelyekben többen fognak meccseket nézni, mint a romhalmazokban. Plusz az utánpótlásprogramok kitermelhetnek néhány értelmes és versenyképes játékost, csak hát ezt már a közvetlen riválisok is tudják a régióban. Jobban tudják, és régebb óta.
Kicsit jobb futballunk tehát lehet, de nagy futballunk nem lesz soha. Fogalmilag kizárt.
Vagyis így helyes: kis ország, kis foci. Ez egyszerűen természeti törvény lett. Nincs az a miniszterelnök, bármekkorákat álmodik is, aki érdemben változtathatna rajta.
Szerintem ez ügyben ne tegyetek Orbán Viktorra nagyobb összegeket.
Fotó: Czeglédi Zsolt/MTI