Hosszú és hatásvadász filmet készítettek Amy Winehouse életéről, amiből végre kiderült, a nagy titok: az énekesnőnek minden problémája abból ered, hogy az apja egy fasz. Ott a pont, Freud.
Hosszú és hatásvadász filmet készítettek Amy Winehouse életéről, amiből végre kiderült, a nagy titok: az énekesnőnek minden problémája abból ered, hogy az apja egy fasz. Ott a pont, Freud.
2011 nyarán utaztam Londonba, négy nappal aztuán, hogy Amy Winehouse meghalt. Akkoriban nem sokat tudtam róla, ismertem a Rehab c. számot, és azt is vágtam, hogy a fura hangú énekesnőt mindenki óriási drogosnak és alkoholistának tartja, legalábbis a médiában jó sokat beszéltek és poénkodtak erről. Viszont amint a brit fővárosba értem, csak arról lehetett hallani és olvasni, hogy Winehouse mekkora legenda volt, a 21. század óriási hatású énekesnője, igazi díva, soha nem volt és soha nem lesz még egy olyan, mint ő volt, mennyire tragikus, hogy ilyen fiatalon ragadta el a halál. Mintha nemzeti gyász lett volna. Amy Winehouse, a szétcsúszott, drogos celeb pedig a mennybe ment.
Az Amy – Az Amy Winehouse-sztori sablonos dokumentumfilm, ha az énekesnő életének vonatkozásában nézzók, viszont remek iskolapéldája a fenti jelenségnek. De ne szaladjunk előre.
Az archív felvételekből és a szomorú, visszaemlékező narrációkból összevágott Amy-ből annyi derül ki, hogy volt ez a lány, akire nem figyelt, majd elhagyott az apukája, ebből rengeteg problémája lett, mert egész életében ezt az erős apafigurát próbálta pótolni, viszont a legtöbb embert ledominálta maga körül. Ő maga határozottnak és magabiztosnak tűnt, pedig valójában nem volt erős. Végül két ember tudta ezt az űrt betölteni: egyrészt későbbi férje, Blake, akibe az énekesnő halálosan szerelemes volt, de a férfi az alkoholizmusban és bulimiában szenvedő Amyt megismertette a kemény drogok, a kokain és a heroin világával – Blake-et később amúgy le is csukták, ráadásul nem először és nem is utoljára.
A másik ember, aki a hiányt pótolta, pedig maga Mitch volt, Amy apja, akit – legalábbis a film szerint – sokkal jobban érdekelt a pénz és a hírnév, mint a lánya jóléte, és épp ezért mérhetetlen faszkalapnak tűnik, amikor arról magyaráz, hogy a nyilvánvalóan lelkibeteg és kábítószerfüggő Amynek a saját felelőssége lett volna szembenézni a problémáival, és olyan húzásai is voltak, hogy amikor szóba került az elvonó, arról magyarázott, hogy de a turnét már megszervezték.
Mondjuk a két férfit nem csak a film tartja mérhetetlen seggfejnek, sokan mások is.
Úgy éreztem, sok részlet kimaradt Amy Winehouse életéről, pedig borzasztóan hosszú volt, több mint két óra, ami ráadásul egy dokumentumfilmnél kétszer annyinak érződik, ehhez képest nagyon sokáig ugyanazokon a kérdéseken kérődzött.
A konklúzió mindenesetre valahogy úgy fogalmazható meg, hogy Amy – ez a csodás, tehetséges, de instabil személy – az apja, a férje illetve a kegyetlen média áldozata lett, és egyszerűen nem bírta elviselni az ezzel járó iszonyú nyomást, úgy, hogy közben azt érezte, nincs mellette olyan erős figura, akire támaszkodhatna, akiben megbízhatna. Hogy ez mennyire volt igaz vagy sem, azt nem tudom, de az elfogult alapállású film nem segített ennek a megértésében. Nem segítették a borzalmasan hatászvadász filmes megoldások sem, amelyek a drámai fordulatokat, fontos események bemutatását kísérték. Egyszer konkrétan beugrott nekem ez a videó:
Viszont annyi pozitívuma volt a filmnek, hogy az Amy-dalszövegeket kicsit jobban megérti az ember, és tényleg remek példája annak, hogy milyen borzasztóan klisés, sablongiccsel képesek egy halott művész életén tovább rágódni a média.
Végig volt egy olyan érzésem, hogy ez a szerkezet – problémás gyerekkor, apakomplexus, törékenység, durva partizások, mérgező párkapcsolat, haszonleső ismerősök, és végül a kezdeti, pozitív sikerek után a bulvármédia mindent lesöprő erejű nyomása – nagyon sok másik művész életéről is szólhatna. Így viszont az Amy Winehouse-sztoriból nekem igazból Amy Winehouse hiányzott.
A filmet július 9-én mutatják be a hazai mozik.