A kárpátaljai magyarok mindig bánatosak voltak egy kicsit. Úgy érezték, hogy ők szegények senkit sem érdekelnek. Most örülhetnek, hisz elkezdtek érdeklődni irántuk, de úgy, hogy a fal adja a másikat. Vagy annyira nem egyszerű ez? Megpróbálom elmesélni az egészet.
r43lxo-0 kbIYZO js_post-content”>
A kárpátaljai magyarok mindig bánatosak voltak egy kicsit. Úgy érezték, hogy ők szegények senkit sem érdekelnek. Most örülhetnek, hisz elkezdtek érdeklődni irántuk, de úgy, hogy a fal adja a másikat. Vagy annyira nem egyszerű ez? Megpróbálom elmesélni az egészet.
Először is
Szólok előre, hogy azok, akik olvasták a Kárpátalja-könyvemet, biztos ráismernek majd néhány momentumra, ez elkerülhetetlen, csak azt remélem, hogy nagyjából ugyanúgy mondom el, amit muszáj. Ilyen például az a sztori, hogy amikor először jártam Magyarországon – 1982-ben, 16 évesen –, a rokonaink szóltak, ne nagyon mondjuk, honnan jöttünk, mert ezek itt le fognak bennünket ruszkizni. Ezen akkor roppant mód csodálkoztunk. Hát hogy a csudába nem tudják a magyarok, hogy mi is pont ugyanolyan magyarok vagyunk, mint ők? Nos, nem tudták. Nem tanítottak bennünket az iskolában, nem passzolt bele a téma a Varsói Szerződésbe. Az erdélyiekről még csak-csak lehetett hallani ezt-azt, de rólunk szinte semmit.
Hát ezért voltak bánatosak néha a kárpátaljai magyarok. Az ország határain túlra szorult kisebbségek között is kisebbségnek érezték magukat. Ez mondjuk nem akkora csoda: kevesen voltak, nem mutattak fel különleges politikai, kulturális vagy tudományos teljesítményeket, és az elnyomásuk-elnyomatásuk sem tűnt extra módon izgalmasnak. Miért érdekelte volna a marha nagy Szovjetuniót az a 150-200 ezer ember a birodalom távoli és eldugott szegletében? Aztán mikor a rendszerváltás után létrejött a független Ukrajna, sok minden akkor sem változott ebből a szempontból. Az identitását – hasztalan – kereső fiatal államnak elég gondja volt önmagával és a sok millió orosszal, semhogy a magyarokkal még külön is bíbelődjön.
Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy valaha is könnyű lett volna magyarnak lenni Kárpátalján, hanem csak azt: bármilyen szomorú is, aki-ami kicsi, az nem látszik nagynak.
A rendszerváltás előtt
Kárpátalját Trianon hozta létre, több vármegyét préseltek bele részben, és Csehszlovákiához csatolták. Ennek a kárpátaljai magyarok a legkevésbé sem örültek, de az élet ment tovább. Azt már biztos tudjátok: én Técsőn nőttem fel, ami itt azért fontos valamennyire, mert a város egyike a településeknek, amiket a nagyhatalmak kettévágtak. A nagyobbik része a cseheké lett, a tiszántúli Kistécső Romániához került. Csomó földdel együtt, amit técsői gazdák műveltek. A határ azonban akkor még nem jelentett akadályt: a gazdák, köztük a nagyapám akár mindennap átmehettek reggel és visszajöhettek este a címlapképen is látható hídon – még egészben volt, a 2. világháború végén robbantották fel, utána már nem építették újjá –, és bár a fináncok néha kellemetlenkedtek, összességében üzemszerűen zajlott a földművelés.
De a rövid háborús magyar korszak után jöttek a szovjetek és a kommunizmus, és minden megváltozott. Kárpátalját a SZU-ba suvasztották, és ez sokáig így maradt. Adná magát, hogy azt higgyük, ezt a magyarok szívták meg a legjobban – a cseheket-szlovákokat nem viselhette meg különösebben, utóbbiak közül sem éltek ott sokan eredetileg –, de ez nem igaz. A legnépesebb nációt, a ruszinokat például kitörölték a történelemből és a valóságból. A szovjetizáláshoz ugyanis kellett egy kis ideológia, mivel a Kárpátokon inneni területek soha nem voltak részei Oroszországnak vagy Ukrajnának. A hatalom erre azt mondta, a ruszinok ukránok, ezer évig éltek elnyomva mások – főként a magyarok! – által, és végre ütött az igazság órája. Egy gond volt: az, hogy az ukránok pravoszlávok, a ruszinok meg görögkatolikusok voltak. Megoldották: a görögkatolikus egyházat cakkpakk betiltották, a templomaikat átadták a pravoszlávoknak, a papjaikat Szibériába vitték vagy megölték. Mivel az identitásukat jórészt a vallásuk jelentette, az identitásuk néhány évtized alatt kb. megszűnt.
A magyarokkal ilyet nem lehetett csinálni. A férfiakat mindet el lehetett hurcolni Szibériába 1944 őszén – egyik nagyapám már útközben meghalt, a másik kilenc hónap után visszatért ugyan, de soha többé nem épült fel ott szerzett betegségeiből, és ő is csak 51 évet élt –, a földjeiket, a jószágaikat el lehetett venni, a templomaik egy részét be lehetett zárni, az anyanyelvi oktatást el lehetett sorvasztani, a szlávosítással lehetett kísérletezni, de teljesen megnyomorítani a magyarokat nem lehetett. Így később engedményeket is lehetett tenni.
Amikor én gyermek, majd fiatal felnőtt voltam, vegyes lakosságú városomban is járhattam magyar iskolába – igaz, hogy nem Técsőt, hanem Tyacsevót kellett írnom a füzeteim borítójára –, nézhettem magyar tévét, hallgathattam magyar rádiót, vásárolhattam magyar újságokat és magyar könyveket, amennyit bírtam, és szurkolhattam a magyar futballválogatottnak akár a Szovjetunió ellen is. Nemcsak 1977-ben, sajnos 1986-ban is, ha értitek, hogy mondom. Na és persze hiába a moszkvai volt a hivatalos idő, magyarul járt az órám. Mindenkié úgy járt.
Az identitásommal tehát semmi gond nem volt.
A határon sajnos nem mehettem át, legfeljebb kétévente, akkor is csak úgy, ha voltak rokonok, és küldtek meghívólevelet. Sokáig nem voltak ilyenek, ezért kellett egészen 16 éves koromig várnom az első magyarországi élményekre. Sebaj, legalább addig sem ruszkiztak le, és addig is gondolhattam azt, hogy Magyarország egy szép és okos ország, valóságos földi paradicsom.
A rendszerváltás
Aztán egymás után meghalt Brezsnyev, Andropov és Csernyenko – szovjet pártfőtitkárok voltak, biztos hallottatok-olvastatok róluk –, és jött Gorbacsov, aki arra jutott: képtelenség tovább pangani, ki kell találni valamit, különben kampec a Szovjetuniónak. Ezért egyrészt nekiment az alkoholnak, másrészt meghirdette a peresztrojkát és a glasznosztyot. A fene se sejtette, hogy e mellé a három mellé már csak Ronald Reagan kell a világ másik felén, és így együtt mégis megsemmisítik a birodalmat. Amiről úgy tudtuk, örökké állni fog, apránként repedezni és rogyadozni kezdett, és mindenki általános meglepetésére egyszer csak darabokra hullott.
Mifelénk vér nélkül tette. És megnyitották a határokat. Aki akart, mehetett, amerre látott. Hát ha már lehetett, mentünk. Vagyis jöttünk – mert végül is a legtöbbünknek nem kellett más, csak Magyarország. Mondom, hogy szerettük Magyarországot. Az ígéret földjének tartottuk.
De mindenki nem mehetett. Nekünk magunknak sem volt könnyű. Az ilyen határon túli magyarok – pláne, ha valamennyire a közéletbe és a politikába is belekeveredtek előzőleg – gyakran úgy érzik, hogy tartoznak valamivel a szülőföldjüknek és a közösségüknek. Ezt el kellett nyomni erőszakkal, tele kellett pakolni értelmes dolgokkal a mérleg másik serpenyőjét, és el kellett számolni egy kis lelkifurdalással is. Na meg ez a menés, ez olyan értelmiségi vircsaft.
Fodó Sándor
Reggel azt hittem, dupla szuperjubileum van. Hogy nemcsak a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség … Tovább:
A 90-es évek
Azaz ha mi leléptünk is, a legtöbben maradtak. Ők csakhamar Ukrajnában találták magukat, anélkül, hogy kimozdultak volna falvaikból és városaikból. Meglehet, ők maguk is ezt akarták. Az járta akkoriban, hogy ha Ukrajna önállósodhatna, tüstént beköszöntene a Kánaán. Mégiscsak a birodalom éléskamrája volt ez a szocköztársaság – állítólag –, a hegyek meg őrületes esélyekkel kecsegtettek a turizmus terén, így semmi akadályt sem látott senki az előtt, hogy konkrétan Kárpátalja konkrétan Közép-Európa Svájcává fejlődjön pillanatok alatt.
Az hamar kiderült, hogy annyira forrón a világnak ebben a szegletében nem eszik a kását. Az emberek elsősorban villámgyorsan elszegényedtek. Volt, aki csak a munkáját veszítette el – a gyárak sorra bezártak, az ipar és a mezőgazdaság gyakorlatilag megszűnt –, mások viszont mindenüket. A Szovjetunió furcsán működött, de szorgalmas és fegyelmezett lakosai közül nem kevesen tisztes megtakarításokat halmoztak fel a szberkasszában. Például a szüleim és a feleségem szülei is. Hogy majd abból lesz nekünk lakásunk Ungváron. Na, ezek a pénzek az utolsó kopejkáig elvesztek. A számlákat befagyasztották, és beütött a hiperinfláció.
A jólét helyett jött a nyomor, a fellendülés helyett a banditizmus, a demokrácia helyett az eredeti tőkefelhalmozás. Mindent elölről kellett kezdeni, bár az is igaz, hogy aki a 90-es évek elején fogott volna hozzá ehhez az eredeti tőkefelhalmozáshoz, az kicsit elkésett. Az első milliókhoz nem ártott benne lenni a Komszomolban. Nem, nem a pártban – meg nem is az klasszikus szovjetkorszak-beli maffiában, annak a merev szabályrendszere fölött is eljárt némileg az idő –, hanem a párt ifjúsági szervezetében. A komszomolisták fiatalok voltak, bátrak és rugalmasak, közel a tűzhöz, vitték, amihez hozzáfértek. A kevésbé okosak és ügyesek közül meghaltak néhányan az érdekszférák felosztása közben, de ez ilyen buli, nem nyerhet mindenki.
Mivel az ipar, a mezőgazdaság és a turizmus is elpusztult – utóbbi átmenetileg –, más jól fizető ágazatok után kellett nézni. Egyrészt ott voltak a hegyek a rengeteg fával, adta magát a fakitermelés. Másrészt ott volt a határ és a különbségek a különböző árucikkek árai között. Ukrajnában sokkal-sokkal olcsóbb volt a vodka, a cigaretta és az üzemanyag. A hasadóanyag is, jegyzem meg zárójelben, de ahhoz tényleg kevesen férhettek hozzá.
Minden adott volt tehát, hogy a csempészet szárba szökkenjen és kivirágozzon Kárpátalján. Kettőt sem kellett pislogni, és már szinte mindenki azt csinálta. Volt, aki kicsiben – ők is megéltek belőle úgy-ahogy, visszafogottan –, volt, aki nagyban. Utóbbiak rettenetesen meggazdagodtak. Kialakultak a csoportok és a klánok, felépült a hierarchia, összeállt az egész valami sajátos rendszerré. Az hamar kiderült, hogy abban az országban nem a szisztéma betegsége a szervezett bűnözés, hanem a működtetője, és a keresztapáknak nemcsak kastélyaik vannak, csodaautóik, dollármillióik és sajtójuk, hanem parlamenti mandátumuk is. Sőt: egyesek saját képviselőt, parlamenti frakciót vagy állam- és miniszterelnököt is tarthattak.
Közkeletű tévedés például, hogy Viktor Janukovics az oroszok embere lett volna. Szó sincs erről: Janukovics a kelet-ukrajnai milliárdosok embere volt. A legmenőbb oligarchák ugyanis Kelet-Ukrajnában nőtték ki magukat a legmenőbbekké – a nyugati csempészet nem hozhatott annyit, mint Donyeckben, Luganszkban, Harkovban és Dnyepropetrovszkban a nyersanyagok, illetve az újraszervezett ipar gyümölcseinek leszüretelése –, ezért is magától értetődő, hogy az ukrajnai politikát az elmúlt két és fél évtizedben a legtöbbször onnan irányították.
Ezzel együtt jó dolgok is történtek a 90-es években. Pár évnyi totális nihil után megjelentek az első trafikok és kocsmák, ahol már nemcsak hamisított, kőolajízű vodkát és büdös cigarettát lehetett venni, hanem szlovák söröket – nem volt ez kis szó, ha felidézem, hogy például a Gorbacsov-korszakban a 100 ezres Ungváron összesen tán három söröző volt, de azokban is csak sátoros ünnepeken csapoltak savanyú lőrét befőttesüvegekbe – és magyar csokoládét is. Kiderült még ezenfelül, hogy van ukrán pop- és rockzene, ráadásul szuperjó, és azt is meg lehet vásárolni hamisított kazettákon, olcsón. Tényleg, az árak: akkoriban mindig azt mondtam, kevesebbe kerül hazamenni Kárpátaljára pár napra vagy egy-két hétre, mint itthon maradni.
Egy szó, mint száz, úgy tűnt, hogy valami megmozdult – különösen a pénzreform után, amikor az új hrivnyát a német márkához igazították és stabilizálták –, és ennek én igen-igen örültem. Soha egyetlen percig sem éltem ugyan Ukrajnában – még szovjet állampolgárként jöttem el onnan –, de nemcsak az ott maradt barátaim és rokonaim sorsa érdekelt, és nem is csak a szülőföldemé, hanem valahogy az egész országé. Drukkoltam és azt mondtam, megérdemelné, hogy legyen, lehessen belőle valami. Nem muszáj rögvest, ráér apránként.
A 00-ás évek
A 2000-es évek ukrán vonalon számomra 1999 márciusában kezdődtek. Futballszurkoló voltam akkor még, és ekként odaadó híve a Sevcsenko–Rebrov-féle Dinamo Kijevnek. Gondoltunk egy nagyot és azt mondtuk FK barátommal, mi lenne, ha kimennénk a Real Madrid elleni Bajnokok Ligája-negyeddöntő visszavágójára. Szó szót, intézkedés intézkedést követett, és már meg is volt az akkreditációnk és a vonatjegyünk, meg egy ismerősünk révén a szállásunk is.
A meccset 2-0-ra megnyertük és továbbjutottunk – az elődöntőben kikaptunk később a Bayern Münchentől –, de nem ez volt a legérdekesebb. Meg nem is az, hogy a sajtópáholyban cuki maffiózók vodkáztak és kaviároztak mellettünk – inni nem nagyon bírtam, mert előző nap csúnyán berúgtam Kovács Miklós, a Verhovna Rada akkori magyar képviselője társaságában –, hanem az, hogy Kijev milyen rengeteget fejlődött. A belváros úgy csillogott-villogott, hogy bárhol Nyugat-Európában is lehetett volna, tele volt kiválónak sejlő éttermekkel, és amit kipróbáltunk, kiváló is volt. Chateau de Fleurnek hívták, bourgogne-i bort ittunk a vacsorához.
Nem sokkal később Kárpátalján is kezdtek meglátszani a dolgok. A benzikutak akkor már nem néhány hatalmas és rozsdás olajoshordóból álltak, hanem ilyen európai típusúakat építettek, beindult a turizmus és a kereskedelem, a hegyekben egyre-másra panziók és szállodák nőttek ki a földből, a városokban pedig szuper- és hipermarketek, olyan húsos-halas pultokkal és vodkás- meg söröspolcokkal, amiket én, aki a 80-as évek halkonzervein, uborkásüvegein és bűzén nőttem fel, a mai napig csak nagy nehézségek árán hiszek el. A városokat is kipofozták szépen, a leghamarabb Munkácsot – a Baloha klán otthonát –, utána hamarosan Ungvárt, majd Técsőt és a többit is, csak szerencsétlen Huszt maradt meg romosnak és nyomorultnak.
Igaz, attól, hogy az emberek élni akartak, a rendszer még ugyanaz maradt. A narancsos forradalom minden ellenkező tartalmú vélekedéssel szemben nem arról szólt, hogy az ukránok az oroszokat vagy Európát válasszák-e. A narancsos forradalom arról szólt, hogy a milliárdosok, a korrupció és a banditizmus uralmát felválthatja-e valami valós-tényleges demokrácia. Az emberek legalábbis ezért mentek ki a térre, ezért álltak ki a megmérgezett Viktor Juscsenko mellett, ezért érték el, hogy az elcsalt választásoknak harmadik fordulója legyen. Lelkesebb híve voltam annak az első Majdannak, mint bárminek addigi életemben. Aztán koppantam.
Hiszen végül is hiába volt a győzelem, csak annyi történt – ezt a mondatot már sokszor leírtam –, hogy a korábbi milliomosok felzárkóztak a korábbi milliárdosok mellé. Akik közül akkor még csak a haja szála sem görbült senkinek. A rendszer ugyanaz maradt, a valós hatalom pikkpakk visszakerült a keletukrán klánok kezébe. Hova máshova, ha egyszer ott volt a pénz?
A 2010-es évek elején, miközben az ukrán gazdaság – gengszterrendszer ide vagy oda – tovább fejlődgetett, és még több benzinkút, panzió, síterep, kocsma, étterem meg hipermarket létesült, nagyon úgy nézett ki: a Janukovics-féle Régiók Pártja ezen a szinten konszolidálja Ukrajnát. A Juscsenko-, illetve a Tyimosenko-vonal összeomlása után a nyugatukrán erőcsoportok kisebbségbe szorultak tartósan, a keletukránok uralma megdönthetetlennek látszott. Paradox módon ez volt a biztosítéka az ország függetlenségének is. Az Ukrajnát irányító gazdasági szereplőknek egyszerűen nem állt érdekében, hogy közeledjenek Oroszországhoz. A kakasok számára tökéletesen megfelelt a szemétdomb mérete, orosz provinciaként esélyük sem lett volna arra, hogy pozícióikat megőrizzék. Ezt a stabilnak hitt status quót rúgta szét a Majdan.
Forradalom és háború
Ennek a Majdannak már közel sem voltam olyan híve, mint az előzőnek. Értelmetlennek, zavarosnak és kilátástalannak láttam. Hogy miért, azt megírtam még tavaly februárban. Nem kérdés, hogy Viktor Janukovics gazember volt, de nekem ennyi idő után már eszembe sem jutott abban hinni vagy akár bizakodni, hogy Ukrajnában hirtelen felbukkan egy új elit, és megcsinálja a huszonöt éve hiába várt rendszerváltást. Annál inkább sem hittem ebben, mert a narancsos forradalommal ellentétben, amikor csak tiszta arcú és lelkes embereket láttam a pályán, most már a megmozdulások által felszínre dobott hősök egy részétől irtóznom kellett.
Ki kicsoda Kijevben, és mi lesz ennek a vége?
És mi micsoda? Az utóbbi hetekben néha magam sem értem, de most mégis megpróbálom megmagyarázni… Tovább:
Arra mindazonáltal, hogy ennek az egésznek összeomlás, káosz és polgárháború is lehet a vége, jó darabig a legkevésbé sem számítottam. Attól, hogy esetleg megint ott tartunk majd, ahol a 90-es évek elején, eleinte eszembe sem jutott megijedni. Aztán egyszer csak bekövetkezett.
Banditák, nihil, korrupció, nyomor, kilátástalanság.
A szisztéma nemigen készül változni. Akkor sem, ha talán jóhiszeműen akarja lebontani a milliárdosként korábban szintén kiemelt haszonélvezői közé tartozó Porosenko elnök. Bár ezen a ponton vissza kell térni e poszt legfontosabb állításához, mi szerint eddig mindig keletről irányították Ukrajnát, mert ott volt a pénz. Most nincs ott semmi, csak háború. Úgyhogy nem onnan irányítják Ukrajnát. Ilyen még nem volt, nagy kísérlet ez. Más kérdés, az oligarchák feje továbbra sem hullott a porba, legfeljebb elköltöztek, és változott a sorrendjük a toplistákon.
Ami pedig Kárpátalját illeti: ott végképp ugyanazok a műfajok és az ágazatok élnek-virulnak, illetve az arcok is azok, amik és akik voltak. Nincs verzió, amiben egy Viktor Baloha vagy egy Mihajlo Lanyo – mielőtt kitalálnátok, utóbbi képviselőként melyik parlamenti bizottságnak a tagja, elmondom: a korrupcióellenesnek – megbukhatna vagy eltűnhetne az első vonalból. Olyan verzió sincs, amiben a fekete erdő-, cigaretta- és olajpénzek jelentősége csökkenthetne.
Hogy lőnek is megint, valahogy úgy, mint jó húsz évvel ezelőtt, az csak a hab az ukrán állam töretlen fejlődésének tortáján, a kelet-európai típusú demokráciák nagyobb dicsőségére.
Végső soron
Kárpátalja és a kárpátaljai magyarok soha nem érdekelték annyira a magyarországi magyarokat, mint Munkács óta. Azazhogy a Majdan, a háború és a katonai behívók már elintézték, hogy észrevehetők legyenek, de a hétvégi maffiabalhé rátett erre még egy hatalmas lapáttal.
Ez történik Munkácson
Miközben az újságok összevissza írnak mindenféle hülyeséget – a Jobbik pedig idóta-felelőtlen… Tovább:
A kárpátaljai magyarok azonban meglettek volna enélkül is. Hiszen végső soron soha semmi mást nem szerettek volna, csak békében és nyugodtan élni. Az szinte mindegy is, hogy melyik országban – Csehszlovákia, Szovjetunió, Ukrajna, mi jöhet még? –, csak legyen krumpli és kenyér, és legyen mivel fűteni télen. Meg ne piszkálják egymást ukránok, magyarok és mindenféle nációk. Ha már eddig nem tették, jó nagy hülyeség lenne most elkezdeni.
Sok ez? Szerintem nem. Menni fog? Össze lehet hozni? Nem vennék rá mérget. Ám azt talán ebből a hosszú és lírai – de remélem, nem érthetetlen és nem is értelmetlen – összefoglalóból is le lehetett venni, hogy a kárpátaljai magyarok úgyszólván az anyatejjel szívják magukba az újrakezdési technikákat. Csinált már ilyet a nagyszüleim és a szüleim generációja éppúgy, mint a sajátom és most az utánam következő. A vége sajnos nem látszik egyelőre, egy-két nemzedék rámegy még, hát istenem. Az élet nem kívánságműsor. Viszont bár a kárpátaljai magyarok bánatosak voltak olykor, azt sose várták, hogy bárki is sajnálja őket. Mi se tegyünk ilyet!