Mondjuk attól, hogy egy filmben sok a hó, még nem lesz pont olyan, mint a Coen fivérek hibátlan klasszikusa, de ez nem baj. Pont olyan semmi se legyen. Hans Petter Molland művét – Az eltűnés sorrendjében – május eleje óta játsszák, mégis írok róla egy kicsit, mert jó.
Mondjuk attól, hogy egy filmben sok a hó, még nem lesz pont olyan, mint a Coen fivérek hibátlan klasszikusa, de ez nem baj. Pont olyan semmi se legyen. Hans Petter Molland művét – Az eltűnés sorrendjében – május eleje óta játsszák, mégis írok róla egy kicsit, mert jó.
Ahogy Inkei kollégától tudom, egyáltalán nem volt hülyeség, hogy az Olaszország–Uruguay – vagy pláne az Anglia–Costa Rica – helyett a kulturált szórakozás egészen más formáját választottam a kedves feleségem társaságában. A kelleténél amúgy is sokkal ritkábban járok moziba – utoljára az Only Lovers Left Alive forgott fenn a terítéken , illetve beültem még a Fekete levesre is, de arról fél óra nyűglődés után leléptem bánatosan –, ki kell tehát használni minden alkalmat.
Az eltűnés sorrendjében-hez nem végeztem különösebb előtanulmányokat, úgy vagyok vele, hogy ha skandináv, akkor jöhet, majdnem biztos, hogy lesznek benne tágas és havas tájak, valamint acélkék árnyalatok, az nagyjából elég. A Dogma hülyeségeinek talán vége már – hála istennek, a borzalmas kamerarángatás mindig is az agyamra ment –, ezek az északi alkotások mégis menők maradtak, aminek a krimik világhódítása adott újabb lendületet. Tévedésből a Molland-filmről is azt hittem, valami Camilla Lackberg- vagy bárkimás-feldolgozás, de nem bántam, amikor kiderült, hogy nem az.
Hanem ezzel szemben egy majdhogynem régi vágású bosszúfilm, amiben nemcsak a Fargo hómezői és Guy Ritchie legfaszább korszakának norvégizálódott figurái keverednek elegánsan, vannak még benne perfekt westernes panelek is – izmos lovak helyett ezer lóerős hómarót ülnek meg magabiztosan a hősök –, és ügyesen fűszerezi mindezt az Aki Kaurismaki életéből és munkásságából is ismert szószegény humor. Ebből is kitűnik, Molland nem szégyellt sokat meríteni, de olyan biztos kézzel tette ezt, hogy öröm nézni.
A messzi északon elterülő kistelepülés Stellan Skarsgard által alakított hókotrós-hómarós díszpolgárának fia túladagolásos halált hal, de mivel a papa biztos benne, hogy a srác nem drogozott, elkezd utánanézni a dolgoknak. Előbb megtalálja az egyik gyilkost, majd a másodikat, nem áll meg, megy tovább, viszi a lendület, dübörögnek a feneke alatt a gépek, szállnak a hókristályok, freccsen a vér, és a körülmények különös összjátéka folytán a norvég és a szerb maffia közötti törékeny tűzszünetnek is befellegzik. Nemcsak a gondosan dokumentált halálesetek száma – már-már akkora tempóban hullanak a népek, mint Dashiell Hammett Véres aratásában – emelkedik fokozatosan az idő múlásával, növekszik a humor szintje és színvonala is. Ennek következtében bár az úgynevezett típusos katarzis elmarad – van, hogy kell az, de nem kell mindig –, miután minden szál elvarratik, békés elégedettséggel figyelheti a néző az ötletesen megkomponált végefőcímet.
Kis híján elfelejtettem: Bruno Ganz vénséges vén szerb keresztapaként majdnem olyan jó, mint Hitler korában. De hogy mennyire megöregedett, az kész őrület.