Magyarország miniszterelnökénél csúnyább-gonoszabb ember nincs, ez akkora evidencia, hogy dr. Kende Péter már több mint tíz éve megírta. Én meg azon gondolkodom, hogy akkor gonoszabb Orbán, ha már 1989. június 16-án is hazudott, vagy akkor, ha azóta fajult el.
Magyarország miniszterelnökénél csúnyább-gonoszabb ember nincs, ez akkora evidencia, hogy dr. Kende Péter már több mint tíz éve megírta. Én meg azon gondolkodom, hogy akkor gonoszabb Orbán, ha már 1989. június 16-án is hazudott, vagy akkor, ha azóta fajult el.
Érdeklődéssel figyelem azt a különös vitát, ami abból kiindulva zajlik, hogy bátor volt-e Orbán Viktor, amikor Nagy Imre és mártírtársai újratemetésekor úgy beszélt, ahogy, vagy csak halkan utánaugatott a már amúgy is eltakarodófélben lévő oroszoknak. A polémia végső soron jelentéktelen és fárasztó, de az mégis érdekes valamennyire, hogy az emberek a politikai meggyőződésüket vagy a memóriájukat hívják-e segítségül, amikor emlékezni próbálnak. Az, hogy a történelemmel vagy a szakirodalommal kísérletezzenek, egyrészt nem elvárás – kinek van arra ideje, nekem sincs –, másrészt magát a történelmet is úgy csűri-csavarja az emberiség, ahogy jólesik neki.
Vágó István facebookos munkásságának legfrissebb fejezetére nem magamtól figyeltem fel, az atv.hu tisztázós cikke nyomán bukkantam rá, elolvastam ott ezt-azt arról, hogy valójában Grósz Fehérterror Károly volt a haza felszabadítója, és csak széttártam a karomat. A Vágó-rajongók kommentjei közül ez lett a kedvencem:
A tények már akkor sem érdekelték Orbán Viktort, csak az öncélú felhajtás, a hazug kommunikáció, mindez a hatalom megszerzéséért. (Lásd Kende Péter: A Viktor c. könyvét).
Biztos vannak érdekesebbek is, nem merültem le a folyam legmélyére.
Mert igazából most nem is az érdekel, hogy mennyire volt bátor – vagy vakmerő, esetleg, máshonnét nézve, sunyi – Orbán Viktor huszonöt évvel és egy nappal ezelőtt, a gyűlölet karakterébe szeretnék belelátni, már ha ez lehetséges.
Ezt egy barátom tumblr-jén olvastam este:
En 1989. junius 16-an Svajcban voltam, ahol nemzetiszinu lobogoval volt atkotve a halozsakom, amit a svajci falusi gyerekek megtapostak a biciklitaborban. A baratnom forditott, kulonben nem ertettem volna, hogy azt mondtak hozza franciaul, hogy: "ne rontsatok a svajci levegot, menjetek haza!" 11 evesek voltunk. Viszont 14 evvel kesobb valamiert az az otletem tamadt, hogy Nagy Imre ujratemetesere valo visszaemlekezeseket elemzem, pszichologiai szempontbol, es ez lesz a szakdolgozatom. Sok ertelmes nem jott ki, hacsak az nem, hogy, akik fiatalon vettek reszt, azok emlekei erzelemtelibbek (nahat!). Az interjualanyok jol szetvaltak annak menten, hogy van, aki szerint Orban beszede nagyon jo volt, masok pedig: "mar akkor is ereztek…" Napjainkban mindket csoport utalja Orbant, de nekem csak az elso csoport tagjai lennenek a barataim.
Szerintem is ebben van a lényeg. Egyszerűen senkinek sem hiszem el szívesen, hogy már akkor is érezték, és nem is értem, hogy ez pont nekik is miért lenne jó. Továbbmegyek, ha akkor is érezték, akkor én sajnálom őket. Kimaradt egy nagy pillanat az életükből. Még tovább megyek, akiknek egy ekkora pillanat kimaradt az életükből, azok életében eleve nem nagyon fordulhatnak elő figyelemre méltó pillanatok.
Arról nem is beszélve, hogy nem jobb, erősebb, intenzívebb érzés-e egy olyan embert utálni – amennyiben muszáj –, akit valaha szeretni lehetett/kellett, mint egy olyat, aki már az anyja hasában is azon törte a fejét, hogy hogyan hozza vissza a kommunizmust ebbe a sokat szenvedett kis országba?
Gondoljatok már bele, demokraták!