A nagyobbik gyerek jóvoltából két fiatal lengyel állomásozik nálunk ideiglenesen, és hálából, hogy úgy mondjam, Ptasie Mleczkót hoztak ajándékba. Egy dobozzal. Hozhattak volna többet is. De ne legyek telhetetlen.
A nagyobbik gyerek jóvoltából két fiatal lengyel állomásozik nálunk ideiglenesen, és hálából, hogy úgy mondjam, Ptasie Mleczkót hoztak ajándékba. Egy dobozzal. Hozhattak volna többet is. De ne legyek telhetetlen.
Hát igen, vannak ilyen klasszik desszertek – vagy mik -, amikbe az ember belehabarodik egészen kicsi korában, és aztán úgy marad. Ti is így vagytok például a szerintem majdhogynem ehetetlen és végtelenül unalmas Túró Rudival. Ha ipari édességről van szó úgy általában, egyszerűen nem tudok nem nekirontani ennek az aromaízű, száraz, kellemetlen állagú valaminek, a jóisten bocsássa meg.
Szóval, szerintem ez a képeken látható akármi a legfinomabb ebben a tejes-csokis műfajban. Nem, nem Lengyelországban nőttem fel, eggyel keletebbre, de ott is volt ilyen, oroszul Ptyicsje Molokónak, ukránul Ptasine Molokónak hívták, illetve hívják. Magyarul madártej. Azt mondja az internet, Lengyelországban kezdték el gyártani 1936-ban, a szovjet élelmiszeripar a 60-as évek végén próbálkozott meg vele, miután egy miniszter megkóstolta valahol a baráti szomszédban, és olyan sikert aratott kapásból, hogy csak na. Nem győzték készíteni. A 70-es években nem is lehetett mindig és mindenütt kapni, ha került, egy doboznyit simán képes voltam eltüntetni belőle. Az harminc deka. Volt többféle, vaníliás, citromos, kakaós.
Az imént is rávetettem magam erre a lengyelre, és alig bírtam abbahagyni. Muszáj volt leállni, nemcsak az enyém. Ha úgy adódik, próbálkozzatok meg vele egyszer ti is.
Csak nehogy úgy járjatok, mint én a Túró Rudival. Bár: az sem rossz, ha sziroknak hívják.