A Cink hodudvarában újraindított Szálka blogon már mindent elolvashattatok – na jó, sok mindent –, amit a kérészek életéről és munkásságáról tudni kell, ez meg egy friss fénykép.
Azt tudtátok, hogy végre lesz videóbíró a futball-világbajnokságon? Nyilván igen. Azt kell mondjam, ez a sportág utóbbi ötven évének legértelmesebb döntése. Már csak egy másikat kell meghozni, és egészen nézhetővé válik a labdarúgás megint. Tiszta játékidőt követelek!
Elsőre azt hittem, pont arra, ami a szövegben van tartalmilag, de aztán elbizonytalanodtam. Pedig utálom már, hogy posztmodern korunkban sose lehet valami csak az, aminek látszik. A lépcsőházunkban találtam a ragasztmányt. Maradjunk annyiban, hogy szép, és kész.
Kellemetlennek, kártékonynak tartom és gyakorlatilag soha nem nézem őket, úgy kattintok tovább szörfözéskor, mintha az Éjjel-nappal Budapest vagy a Tények egyetlen másodperce kiégethetné a szememet. Viszont köszönöm, de a kormánynak nem kell engem megvédenie.
A kecskeméti városháza dísztermében bukkant elő felújításkor, a falon tartózkodott, más festékrétegek alatt. 1944-ben készült, a főszereplőt gyalogosan ábrázolja, kedvencem a kalapemelő bajszos férfi. Egyébként az egyik nagbátyámnak is volt egy Horthyja, komolyan.
Az egész úgy kezdődött, hogy az a másik hülye visszaütött. Két oka van annak, hogy ezt a posztot most megírom. Az egyik, hogy így utólag behúzhatom a Cinkre ezt a csodálatos fényképet. A másik, hogy lássátok, én is milyen ügyesen tudom habosítani a nagyon semmit.
