​Az Origo és én

Arra gondoltam, jó sok idő eltelt azóta, hogy abbahagytam az Origo főszerkesztését. Talán elég, hogy néhány bekezdésben megírjam, az én verzióm szerint mi történt 2011 és 2013 ősze között. Megjegyzem, egyből megfájdult ettől a fejem, de hátha elmúlik, mire a végére érek.

Illustration for article titled ​Az Origo és én

Arra gondoltam, jó sok idő eltelt azóta, hogy abbahagytam az Origo főszerkesztését. Talán elég, hogy néhány bekezdésben megírjam, az én verzióm szerint mi történt 2011 és 2013 ősze között. Megjegyzem, egyből megfájdult ettől a fejem, de hátha elmúlik, mire a végére érek.

Advertisement

1.

2011. nyár végén keresett meg Vaszily Miklós, az Origo Zrt. vezérigazgatója – akivel még az Indexből ismertük egymást –, hogy nem lenne-e kedvem Origo-főszerkesztőnek lenni. Nem hittem a fülemnek. A hívása alapján olyasmire számítottam, arra akar rábeszélni, menjek oda mégis helyettesnek – erről fél évvel korábban tárgyaltam Nádori Péterrel és Weyer Balázzsal, ám végül visszaléptem. Először kategorikusan elzárkóztam – de nem tágított. A helyzetet több okból is súlyosnak éreztem. Egyrészt, mert az Origónak az Indexből nézve nem volt túl jó a híre, mindenki azt mondta, nem fasza ott a hangulat, és a munkakörülmények sem ideálisak. Másrészt, mert Nádorival barátoknak tartottuk egymást – ha nem is a legközelibbeknek –, és árulásnak éreztem, hogy nem mesélem el neki, milyen ajánlatot kaptam. Más kérdés, hogy kiváló viszonyban voltam Vaszilyval is – vagyis ha mesélek, őt árultam volna el. Hallgattam tehát, mint szar a fűben, és gyötrődtem. Vaszily azt mondta, muszáj nyereségessé tennie a céget, ami még egyetlen évében sem volt – ennyit vállalt, nem kevesebbet –, és ebben kifejezetten rám szeretne számítani. Hosszas totojázás után nagy nehezen igent mondtam. Hogy miért? Presztízs, pénz, kihívás? Nem tudom. Az biztos, hogy ha éppen nem látszik úgy, hogy az Index – aminek tavasszal lettem főszerkesztő-helyettese, miután előtte a rovatok felét végigvezettem – éppen szétesőben van, és soha nem lesz már olyan, amilyen fénykorában volt, akkor nem mentem volna sehova. Ne feledjük: Uj Péter alapító főszerkesztő az év október 1-jével távozott, én meg november 1-jével léptem be az Origóhoz.

Advertisement

2.

Az Origóban tényleg nem volt szuper a hangulat. A szerkesztőség munkatársai nyilván sajnálták – nem is értették pontosan, hogy miért kellett menniük – Nádorit és Weyert, és fogalmuk sem volt, mire számíthatnak tőlem. Nem ismertek, és én sem őket. Igaz, azt hiszem, nem is gyűlöltek: a váltás másképp zajlott, mint Sáling Gergő kirúgása után. Már hetekkel a tényleges belépésem előtt megkerestem a felelős szerkesztőket, a vezető munkatársakat, a fontosabb – vagy kívülről annak vélt – újságírókat, hogy üljünk le, beszéljük meg, miről mit gondolunk, miben, hogyan szeretnénk lépni, merre akarnánk mozdulni. Úgy tartottam, nagyjából világos, mik az újság értékei – a szak- és a tényszerűség, az objektivitás, a hírközpontúság –, a célom az volt, hogy ezenfelül vidámabb, színesebb, karakteresebb legyen. Hogy legyen saját arca. Eszembe sem jutott, hogy Index 2-t csináljak belőle, szóba sem került, hogy vicceskedjen és jópofáskodjon. Mindennek megvan a maga kultúrája, ezen csak súlyos veszteségeket bevállalva lehet változtatni radikálisan. A beszélgetések alapján úgy éreztem, egy malomban őrölünk a többséggel, és első személyi döntéseim egyikeként közvetlen helyettesemmé emeltem Sáling Gergőt, a szerkesztőség erős emberét.

Advertisement

3.

Az Origóban a munkakörülmények nem voltak tökéletesek, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a kiadó alkalmas egy online újság működtetésére, amelynek az Indexszel kell versenyeznie. Nem panaszkodni akarok – csak a helyzetet leírni –, de olyan laptopot kaptam, azt is harmadik nekifutásra, aminek öt percre volt szüksége, hogy egyáltalán felálljon. A szerkesztőségi rendszerhez és a céges levelezéshez csak VPN-en keresztül lehetett csatlakozni – arról, hogy ilyesmi egyáltalán létezik, ott hallottam először –, és arról is döntenem kellett, hogy ezt az okostelefonomra vagy a gépemre akarom telepíttetni. Együtt a kettő nem ment. Ez egészen elképesztő ott, ahol 24 órában kellene résen lenni, maradjunk annyiban. Rengeteg telekomos előírásnak kellett eleget tenni ezen felül is, nemritkán azt mondtam cinikusan, anyacégünk úgy tekint ránk, mintha T-pont lennénk az Andrássy úton. A VPN apránként szimbóleummá vált – szelíd és reménytelen csatácskáim szimbólumává. Mondtam is mindenkinek: ha nem sikerül legyőznöm őt, kiirtani az írmagját is, felmondok. Úgyhogy azóta is, ha kérdezik, miért jöttem el, általában azt válaszolom, elbuktam a harcot a VPN-nel szemben. Közben elég hamar rájöttem még egy dologra: hiába mondtam Vaszilynak, hogy csak az újság tartalmával szeretnék foglalkozni, mással nem – ez főszerkesztőként képtelenség. A főszerkesztő munkája egy ekkora lapnál 80 százalékban menedzserkedés. Mindig jött valaki valamivel, és egyre gyakrabban kúrtam fel magam ostoba hirdetések, sunyiságok, alamuszi megkerülések, belső lobbizgatások, külső kérések és üzleti kényszerek miatt. Mindezt az újságírók tehetségesebbjének összeszedettsége és fegyelmezettsége ellenpontozta, és az, hogy Tókos Lóránt lapigazgatóval naponta asztali jégkorongoztunk néhány percet. A végére belejött, néhányszor le is győzött. Azokon a heteken volt nekem jó, amikor szerkesztettem. Sose volt gondom azzal, mit tegyek az újság tetejére, mindig volt elég minőségi anyag, még ha a sablonok, a buta fordulatok, a zsurnalizmus és a hasonlók ellen olykor hiába is küzdöttem.

Advertisement

4.

Hónapokig, talán egy évig is eltartott viszont, mire felfogtam, hogy az Origo Zrt.-ben az Origo a legkevésbé fontos. Oké, ez talán túlzás. Inkább így: előzőleg meggyőződésem volt, hogy egy róla elnevezett vállalatban semmi sem lehet fontosabb, mint maga az Origo. Ahogyan sokáig az Index-tulajdonos cégben sem kezdhette ki semmi az Index primátusát. Nos, ez nem volt így. Egy másik vezető kolléga egy vidéki kétnaposon meg is fogalmazta: van a cég, ami a törzs, és annak az ágai, az Origo, a life.hu, a freemail, az iwiw, a tévé és a többi. Hohó, kaptam fel a fejemet: ne vicceljünk már, maradjunk annyiban, hogy az Origo a fa törzse, és a többiek lehetnek ágak felőlem. Hiszen minden, amink még van nekünk – lásd a fenti felsorolást –, másodlagos frissességű. Az Origo sem cool, de mégiscsak ott van a top 2-ben országosan, szemben a maradék érdektelen akárminkkel. Miért volt ez probléma a számomra? Azért, mert pl. a fejlesztési pénzek és erőforrások nem hullottak csak úgy bele az egyes egységek vezetőinek ölébe, azokért lobbizni kellett, amire kicsit sem voltam alkalmas. Legalábbis addig, amíg le nem esett, aminek – ha nem lettem volna naiv, hanem ezzel szemben dörzsölt lettem volna – már az első perctől világosnak kellett volna lennie.

Advertisement

5.

Nyűgök ide, nyavalyák oda, volt néhány hónap, amikor kimondottan szerettem az Origónál dolgozni: a 2013-as redizájn idején. Sikerült megnyerni a projektnek az akkor még 444-telen Uj Pétert, beült az irodámba, sokat ötleteltünk, jókedvünk volt, szerettük nézni, ahogy alakulnak, formába ömlenek a terveink. Úgy láttuk, valami szépet és izgalmasat csinálunk, újszerűt, vagányt, és ennek hála az Origo végre előzhet, valamit gyorsabban és ügyesebben csinálhat meg, mint konkurense. Meggyőződésem, hogy klassz lett az a címlap. Az, aminek ma már nyomát sem látni – az első módosításokat még Sálingék hajtották végre, majd Pálmai L. Ákos és csapata átrajzolta a maradékot. Tény, hogy az olvasók nem ugrottak ki a bőrükből örömükben a tavaly júniusi átállás után, zömmel konzervatívak lévén sokkolhatta őket a vizuális forradalom. Ezzel együtt én magam azt mondtam: most végre úgy érzem, az enyém is valamennyire az Origo.

Advertisement

6.

Elértem-e bármit tartalmilag az alatt a szűk két év alatt? Mindent egybevetve nem sokat. Csináltunk Táfelspiccet, kulturális blogokat – komolyzeneit, képzőművészetit stb. –, Utazás rovatot. Ezek többé-kevésbé jók és népszerűek lettek, szívesen gondolom, hogy berántottak az olvasótáborba olyanokat, akiket nélkülük nem érdekelt volna az Origo. A véleményrovatot viszont nem sikerült új életre kelteni, és sok minden mást sem bírtam átverni, frissebb, lazább, arcosabb sem lett az Origo. Nem sikerült érdemben lebontani-lazítani a rovatok közötti határokat sem – noha meggyőződésem, hogy a nyomtatott sajtóból átemelt szerkesztőségi struktúrák jobban akadályozzák a szabad és kreatív munkavégzést, mint amennyire segítik a munkaszervezést.

Advertisement

7.

Korábban is jöttek ilyen-olyan kérések – azok mindig és mindenhova jönnek, ami hirdetésből él, nem kerülheti meg őket –, ezeket lehetőség szerint elhárítottuk vagy nem vettük komolyan. A politika 2013 februárjában kopogtatott először konkrétan, mailem van róla, de akkor még – legendásan lassú felfogásomnak köszönhetően megint csak – nem értettem egészen jól, hogy mi történik. Annyiról volt szó csak, egy külsős ember közvetítette a felvetést, hogy legyünk kapcsolatban, kommunikáljunk egymással, ilyenek. Miért ne, mondtam, nyitott vagyok minden értelmes információra. Aztán teltek-múltak a hetek és a hónapok, be-beesett egy-egy levél, telefon, áttételes megkeresés. Nem igazán törődtem velük. De a számuk egy idő után megszaporodott. Valamikor szeptemberben egyszer csak összesűrűsödött, nehezebb, súlyosabb lett a levegő. Nem mondom, hogy egyik pillanatról a másikra, de majdnem. Úgyhogy az lett a döntés, hogy találkozom én is egy sokkal komolyabb háttéremberrel. Jó hangulatú megbeszélés volt, magától értetődően, ismertük egymást a 90-es évek közepe óta. Tök fura, hogy a politika még nem jött rá, hogy az online ma már fontosabb, mint a Népszabadság, mondtam vidáman. Már rájött, válaszolta a háttérember mosolyogva. Mi van, ha azt mondom, ez így nem oké, kérdeztem. Semmi, felelte, minden ugyanúgy megy tovább. Néhány órával később megbeszéltük Vaszily Miklóssal, hogy akár ugyanúgy, akár máshogyan, de nélkülem megy tovább. Barátokként váltunk el.

Advertisement

8.

Miért nem beszéltem erről eddig? Miért nem fogok ezután sem? Több okból. Azért, mert megígértem. Azért, mert adta magát, hogy Sáling Gergő, aki a folytonosságot jelenthette az Origo és az Origo szerkesztősége számára is, megpróbálja. Azért, mert senkinek és semminek sem vagyok és nem is leszek a mártírja. Azért, mert ezzel a szöveggel is – amit most elolvastatok – csak azt akartam bizonyítani: mindig minden sokkal-sokkal bonyolultabb, mint amilyennek első pillantásra látszik.

Advertisement

9.

Ma már látom, hogy egy csomó hibát elkövettem – az elsőt és a legnagyobbat 2011 őszén. Mentségemre szóljon, hogy sose akartam több lenni, mint egy újságíró, aki szórakoztató és olvasmányos szövegeket tesz a kedves fogyasztók szeme elé. Ostoba módon azt hittem, egy főszerkesztőnek is ennyi a dolga, semmi más. Hát nem – és ez ennek a történetnek az első számú személyes tanulsága számomra. Több nem is kell.

Advertisement

Vélemény, hozzászólás?